B 13 blogról, mert megszűnik....
Napló...csak úgy...
semmi különös, tényleg csak napló...
semmi különös, tényleg csak napló...
Csintalan palacsinták...
2013. Júl. 24, szerda 15:12
Kategória: személyes - napló
A palacsinta sütés változatlanul nem tartozik a sikeres tevékenységeim közé. Erre céloz a cím, vagyis nálam szinte minden palacsinta csintalan, az egyik leég, a másik odaragad, a harmadik elszakad, egyesek összekuszálódnak fordításnál, és ez így megy tovább egészen amíg csak a bekevert massza kitart. Igazán szép, szabályos, tökéletesnek tekinthető palacsinta alig születik. Annak ellenére van ez így, hogy megfogadom minden barátnő tanácsát és a masszát is mindig szakácskönyvben vagy interneten található recept szerint készítem el. Hát ennyit a palacsintasütés technikai oldaláról.
Mégis mindig vállalom a dolgot valakinek a kedvéért, vagy a srácok, vagy a férjem kedvéért.
A fiam múltkor húsosat kívánt és néhány édeset utána. A palacsintákon éktelenkedő lukakat a szétszakadtak darabkáival pótoltam, azaz foltoztam, így aztán összejött a szaftos húsos palacsinta is.
Hétfőn a férjem rakott palacsintát kívánt. Aki nem ismeri, dió, mák, lekvár így folyik sorban a kenegetés, a tetejére lekvár kerül. Sütőben össze kell sütni, így összeérnek az ízek, jól átforrósodik és a tetején pedig kicsit karamellizálódik a lekvár. Nagyon tartalmas, laktató, nekem nem kedvencem, túl édes. Túléltem, a másikhoz hasonló foltozási technikával megoldottam a rétegezést. A végeredmény jó lett, ha külalakra nem is, de ízre végül is lehetett pontozni. A párom két napig ette, először frissen melegen, másnap hidegen, mint egy tortát.
Sokszor járok úgy, hogy a kívánt étel elkészültével be kell jelentenem, hogy a remekmű külalakja nem képes versenyre kelni a szakácskönyvek ételfotóival, de az íze finom, és egyedi, a mi ízeink.
Legközelebb a palacsintával kapcsolatban azt a tanácsot fogom megfogadni, kipróbálni, hogy nem szabad elmosni a palacsinta sütőt, csak jó alaposan el kell törölgetni papírtörlővel.
A fiúk azt ígérik, hogy augusztusban jönnek legközelebb, a palacsinta is akkor jöhet szóba újra.
Mégis mindig vállalom a dolgot valakinek a kedvéért, vagy a srácok, vagy a férjem kedvéért.
A fiam múltkor húsosat kívánt és néhány édeset utána. A palacsintákon éktelenkedő lukakat a szétszakadtak darabkáival pótoltam, azaz foltoztam, így aztán összejött a szaftos húsos palacsinta is.
Hétfőn a férjem rakott palacsintát kívánt. Aki nem ismeri, dió, mák, lekvár így folyik sorban a kenegetés, a tetejére lekvár kerül. Sütőben össze kell sütni, így összeérnek az ízek, jól átforrósodik és a tetején pedig kicsit karamellizálódik a lekvár. Nagyon tartalmas, laktató, nekem nem kedvencem, túl édes. Túléltem, a másikhoz hasonló foltozási technikával megoldottam a rétegezést. A végeredmény jó lett, ha külalakra nem is, de ízre végül is lehetett pontozni. A párom két napig ette, először frissen melegen, másnap hidegen, mint egy tortát.
Sokszor járok úgy, hogy a kívánt étel elkészültével be kell jelentenem, hogy a remekmű külalakja nem képes versenyre kelni a szakácskönyvek ételfotóival, de az íze finom, és egyedi, a mi ízeink.
Legközelebb a palacsintával kapcsolatban azt a tanácsot fogom megfogadni, kipróbálni, hogy nem szabad elmosni a palacsinta sütőt, csak jó alaposan el kell törölgetni papírtörlővel.
A fiúk azt ígérik, hogy augusztusban jönnek legközelebb, a palacsinta is akkor jöhet szóba újra.
Nyári látogatás...
2013. Júl. 19, péntek 21:58
Kategória: személyes - napló
Volt három, azaz két és fél igazán jó napom! Végre itt volt a nagyobbik fiam egy kis minivakációra.
Csak olyan kényelmesen, családiasan telt az idő. Természetesen ilyenkor elsődleges a gyermek kedvére való extra finom kaja. (mert a gyermek akkor is gyermek, ha 35 éves)
Hosszú idő után újra vettünk egy palack gázt, így sütöttem palacsintát, kint a tornácon, mert oda száműztük a régi öreg mini gáztűzhelyt. (az indukciós rezsón nekem nem sikerül palacsintát sütni) Elfeleztem az elkészült mennyiséget és csináltam húsos palacsintát és édeset, túróst, lekvárost. Előtte húslevest ettünk. Elégedettek voltak a férfiak, a párom és a fiam.
A délutánt a kertben töltöttük, a kutyával foglalkoztunk, Gábor fiamra nagyon hallgat, jól tudja foglalkoztatni, sétálni is elvittük közösen. Este a számítógép és a tévé mellett sokáig beszélgettünk. Jobbára semmitmondó dolgokról folyt a szó, sosem szoktam faggatni a fiaimat, (bevallom nagyon nehéz megállni) de azért mindig nagyon óvatosan elhelyezem a számomra izgalmas kérdéseket. Aztán annyi válasszal megelégszem, amennyit kapok.
Másnap, szokás szerint a jó levegő hatására a gyerek sokáig aludt én meg főztem. Rántott hús és rántott gomba, petrezselymes krumplival, uborkasalátával, ez volt a kívánság. Sajnos a két rezsólap közül az egyik elromlott így egy komplett ebédet egy lapon megcsinálni nem kevés idő, ezért hamar hozzákezdtem. Érdemes volt mindent beleadni, megint nagyon jót evett a fiú. Nagyon szeretek gyönyörködni benne, mikor a férjem és a fiaim jóízűen eszik a főztömet. Ez a jutalom.
Némi kis ejtőzés után a fiam elment biciklivel a szigetcsúcsra fotózni. Szeret egyedül olyan vadregényes helyeken, az ártéren kószálni, ahová én bizony nem mennék. Befújtuk szúnyog elleni sprayvel és figyelmeztettem, hogy rengeteg szúnyog lesz, de ez nem tartotta vissza. (az árvíz miatt az idén átlagon felüli szúnyogmennyiség van és alig használ az irtás) Jó sárosan és borzasztó mennyiségű csípéssel érkezett haza, a bokái szinte felhólyagosodtak, azért akadt rajtuk még csaláncsípés is, de tényleg iszonyú sok szúnyog volt. Rögtön ivott is egy kalcium pezsgőtablettás oldatot és bekentük a csípéseket hűsítő krémmel. Este aztán újra kutyáztunk, tévét néztünk, beszélgettünk.
Mai ebédre még elkészült az ilyenkor szinte elmaradhatatlan pörkölt nokedlivel, mellé paradicsom salátával, na meg a kedvenc borsóleves. (mindig azt mondja, ő is tud pörköltöt csinálni, de nem olyan jót, mint én) Ebéd után még egy darabig ejtőztünk, beszélgettünk, aztán kivittük a révhez. Mindig szeretem nézni, ahogy a kishajó átkel a túloldalra, (ezt a látványt nem lehet megunni) de ha valamelyik fiamat viszi, mindig már arra gondolok, hogy vajon mikor jön legközelebb.
Azt nem mondhatom, hogy megint csend lett, mert a nagyfiam felnőtt ember, a jelenléte nem jár nagy zsivajjal, de mégis minden más kettesben.
Talán augusztusban jönnek majd, ketten egyszerre.
Csak olyan kényelmesen, családiasan telt az idő. Természetesen ilyenkor elsődleges a gyermek kedvére való extra finom kaja. (mert a gyermek akkor is gyermek, ha 35 éves)
Hosszú idő után újra vettünk egy palack gázt, így sütöttem palacsintát, kint a tornácon, mert oda száműztük a régi öreg mini gáztűzhelyt. (az indukciós rezsón nekem nem sikerül palacsintát sütni) Elfeleztem az elkészült mennyiséget és csináltam húsos palacsintát és édeset, túróst, lekvárost. Előtte húslevest ettünk. Elégedettek voltak a férfiak, a párom és a fiam.
A délutánt a kertben töltöttük, a kutyával foglalkoztunk, Gábor fiamra nagyon hallgat, jól tudja foglalkoztatni, sétálni is elvittük közösen. Este a számítógép és a tévé mellett sokáig beszélgettünk. Jobbára semmitmondó dolgokról folyt a szó, sosem szoktam faggatni a fiaimat, (bevallom nagyon nehéz megállni) de azért mindig nagyon óvatosan elhelyezem a számomra izgalmas kérdéseket. Aztán annyi válasszal megelégszem, amennyit kapok.
Másnap, szokás szerint a jó levegő hatására a gyerek sokáig aludt én meg főztem. Rántott hús és rántott gomba, petrezselymes krumplival, uborkasalátával, ez volt a kívánság. Sajnos a két rezsólap közül az egyik elromlott így egy komplett ebédet egy lapon megcsinálni nem kevés idő, ezért hamar hozzákezdtem. Érdemes volt mindent beleadni, megint nagyon jót evett a fiú. Nagyon szeretek gyönyörködni benne, mikor a férjem és a fiaim jóízűen eszik a főztömet. Ez a jutalom.
Némi kis ejtőzés után a fiam elment biciklivel a szigetcsúcsra fotózni. Szeret egyedül olyan vadregényes helyeken, az ártéren kószálni, ahová én bizony nem mennék. Befújtuk szúnyog elleni sprayvel és figyelmeztettem, hogy rengeteg szúnyog lesz, de ez nem tartotta vissza. (az árvíz miatt az idén átlagon felüli szúnyogmennyiség van és alig használ az irtás) Jó sárosan és borzasztó mennyiségű csípéssel érkezett haza, a bokái szinte felhólyagosodtak, azért akadt rajtuk még csaláncsípés is, de tényleg iszonyú sok szúnyog volt. Rögtön ivott is egy kalcium pezsgőtablettás oldatot és bekentük a csípéseket hűsítő krémmel. Este aztán újra kutyáztunk, tévét néztünk, beszélgettünk.
Mai ebédre még elkészült az ilyenkor szinte elmaradhatatlan pörkölt nokedlivel, mellé paradicsom salátával, na meg a kedvenc borsóleves. (mindig azt mondja, ő is tud pörköltöt csinálni, de nem olyan jót, mint én) Ebéd után még egy darabig ejtőztünk, beszélgettünk, aztán kivittük a révhez. Mindig szeretem nézni, ahogy a kishajó átkel a túloldalra, (ezt a látványt nem lehet megunni) de ha valamelyik fiamat viszi, mindig már arra gondolok, hogy vajon mikor jön legközelebb.
Azt nem mondhatom, hogy megint csend lett, mert a nagyfiam felnőtt ember, a jelenléte nem jár nagy zsivajjal, de mégis minden más kettesben.
Talán augusztusban jönnek majd, ketten egyszerre.
További tapasztalatok...
2013. Júl. 11, csütörtök 14:47
Kategória: személyes - napló
A címben jelzett további tapasztalatok annak a kislánynak az étkezésére vonatkoznak, akire vigyáztam. A tapasztalat amúgy minden kisgyermekes szülőt érdekelhet, mert az egészséges gyermekek étkezését is nagyon könnyű elrontani.
Az általam szerzett tapasztalatokat folytatva, a "mindent megengedek a gyereknek, mert szegény fogyatékos" szisztéma könnyen átvihető az étkezés területére.
Nem tudom értelmezni, hogy azért, mert a gyermek nem hall és nem beszél, miért nem ehet rendesen, korának megfelelően, miért eszik csak pépeset?Vannak fogai, rendesen tud rágni és nyelni, nincs baj a gyomrával és az emésztésével. Ha főtt ételt eszik, akkor állítólag, ha darabosat érzékel öklendezik. Ezt azért nem tudom elfogadni, mert ott vannak a kivételek, vagyis rántott hús üresen, sonka üresen, csipsz, csoki, keksz, ropi. Talán ezeket nem kell harapni és rágni sem?
Kenyeret vagy péksüteményt egyáltalán nem eszik, nyers zöldséget és gyümölcsöt nem eszik. Nem iszik vizet, semmilyen folyadékot nem fogyaszt, csak a cumisüveget követő szopókás üvegből úgynevezett bio zabtej és ásványvíz (csak Szentkirályi lehet) fele - fele arányú keverékét, az íze borzasztó. Valaki miért nem ihat 5 évesen, ha szomjas egy pohár vizet, hát ezt én nehezen értem. (bár ez is lehet kortünet, mert a férjem unokái is mindig valami kész - ezer vitamint tartalmazó - édes pancsot szopogatnak üvegből)
Reggelire (belegondolni is szörnyű, 5 éve ugyanazt) valamilyen dobozos, 5 féle bio gabonából összeállított porból szintén a zabtej - ásványvíz keverékével készített pépet, teljesen sima bébipépet eszik mokkáskanállal és etetve. Én biztos kétségbeejtően régimódi vagyok, de szerintem hiába van ráírva 5 vagy akár 10 féle vitamin és lehet bármilyen egészséges, nem tehet jobbat a gyereknek, mint egy változatos, kenyérre készített, friss paprikával, paradicsommal kínált reggeli szendvics, folyadékként teával, tejjel, vagy ki mivel szereti.
Ebédre csak háromféle zöldség jöhet szóba cukkini, tök, brokkoli, ásványvízben megfőzve, pár karika sárgarépával és egy pici hagymával, valamilyen drága külföldi bio levesporral ízesítve. Ezt kell összeturmikszolni
főtt csirkehússal és a reggeli gabonaporral teljesen pépesre, a kész pépre kell önteni két kávéskanál extra szűz olíva olajat. Ezt eszi a kislány szintén kanállal etetve, közben tévét bámul, vagy játszik valamivel, vagy dobol, zörög az asztalon. (Ha tud "rajzolni", azaz firkálni, kockákat egymás tetejére tenni, biztos tudna kanállal eszegetni.) Este ugyanezt a bébifőzeléket eszi és persze étkezések között igyekszik kiprovokálni minél több nassot, csipszet, csokit, kekszet, ropit és természetesen a lehető legrosszabb időben, mert ha evés előtt fél órával megeszik egy teljes zacskó csipszet, akkor ugyan miért is enné a már nyilván halálosan unalmas főzeléket. Az anyja csodálkozik is, hogy elfordítja a fejét, igaz beleerőltet pár kanállal, de nem tudom mi értelme az egésznek. Persze anyuci nem érti, vagy nem akarja érteni, hiszen a gátló tényezőt, a felesleges csipszet is ő maga adja a kezébe, vagy talán már nem is érdekli.
Ennyi az 5 éves kislány étkezése. Hol van ebben megfelel mennyiségű, természetes vitamin, tápanyag és egyáltalán íz, valami változatosság amit a gyerek élvezhetne? Amikor eszik és nyeli ezeket a pépeket, csak nyitja a száját, mint egy robot. Lehet, hogy szegényke azt hiszi, az étkezés ennyi? Azért tudom ennyire, hogy mindig ugyanaz, mert másfél éve is vigyáztam már rá, és pontosan ugyanez volt a menü.
Kérdeztem az anyukát, hogy nem gondolja-e, hogy unalmas ez az étrend és vajon elegendő-e már egy ekkora gyereknek? Fel se vette a kérdést, ő meg van győződve, hogy amit a dobozokon olvas, hogy mennyi vitamint tartalmaz a készítmény és hogy bio, az tökéletesen jó és megfelel.
Reménytelen az egész, és azt hiszem nem is annyira csak a gyerek, de az anyuka is.
Annyi minden másképp működik, mint kéne, hogy elkezdtem azon gondolkozni, hogy lehet, hogy nem csak annyi a baj, hogy a gyerek nem hall. Még a szobatisztasággal is gond van, pedig azért az sem teljesen a hallás függvénye. Az egészséges kisgyermek is úgy szokik rá a megfelelő időben a szobatisztaságra, ha rendszeresen szoktatják a bilire. Minden türelem és ismétlés kérdése.
A játszótéren a többi kisgyermek anyukái, nagymamái kérdezgették tőlem, hogy nem jár-e a megfelelő, hozzá hasonlók közösségébe, oviba, fejlesztő foglalkozásokra? Hát, nem jár!
Azt hiszem itt is az anyuka szemlélete, vagy pszichés eredetű, rossz felfogása, talán bűntudata a fő ok, nem hajlandó arra, hogy felmérjék a szakemberek, hogy a gyermeke ténylegesen mennyire sérült és mire, milyen fejlesztésre lenne szüksége, ezt már az egész korai korban el lehet kezdeni. Így mi lesz ezzel a gyerekkel? Csak felfordít maga körül mindent és csak artikulálatlan hangokat ad ki és szekírozza a környezetét. Pusztán csak létezik. Az anyuka úgy gondolja, hogy minden orvos és minden szakember rosszindulatú és hülye. Úgy gondolja, majd kitelepül külföldre és ott majd minden támogatást és segítséget, jó orvosi ellátást megkap a kislánya. Sajnos csak abba az egy dologba felejt el belegondolni, hogy valószínűleg a külföldi kiváló orvos és szakember első kérdése az lesz, hogy "és öt évig mit tettek azért, hogy a kislány fejlődjön?"
Elkeserítő, mert az ilyen esetben az ember tanácstalan, nem tudja, hogyan kezdje el, vagy egyáltalán elmondja-e, elmondhatja-e, hogy valahogy másképp kéne csinálni. Ha próbáltam nagyon óvatosan valami mondani, rögtön másról kezdett beszélni.
Bevallom őszintén, azon kezdek gondolkozni, hogyan tudnék ebből a helyzetből kiszabadulni, mert ez nem igazán segítség, nem is munka, ez baráti szívesség és minden eredményesség és változás híján csak rettentően fárasztó. Az anyuka meg folyton arról panaszkodik, hogy e miatt a gyerek miatt már mindenki elhagyta. Valamikor együtt jártunk az újságíró képzésre, onnan az ismeretség. Az első kisfiára is vigyáztam néha, de az átlagos gyerek.
A kislánynak az egyáltalán nem annyira buta esze (ezért mondom, hogy fejleszthető lenne) folyton csak azon jár, hogy mivel bosszantson, hogyan szúrjon ki velem (szemüveg, kulcs, mobiltelefon, távirányító, a felnőttek táskája, zsebei, pénztárcája, minden ilyen kell neki és villámgyors) hogyan szökjön el, szaladjon el tőlem, én meg bizony nem engedek, mert idegen gyerek óriási felelősség. Az anyja tudja mi a határ, mennyit enged meg, én meg nem kívánom feszegetni a határokat, nem akarok bajt, így aztán iszonyú strapás az egész. A gyerek egyre nehezebb, fürge és rosszindulatú, ezért aztán igazán néha már sajnálatot és gondoskodást sem tud kiváltani belőlem, csak nagyon fárasztó. Egy átlagos gyereknél lehet ügyesen "szünetet" beiktatni, azaz nyugodtabb foglalkozást, most rajzoljunk egy kicsit, mesélek, stb., de itt nem. Este 10 - 11-ig pörög, mint egy túlhúzott búgócsiga és valószínűleg a környezete már belefáradt, mert este az anyja azt mondja, oké 5 perc és fektetem, de még két óra múlva is fent van.
Szóval, már búcsúzáskor is kérdezte, ugye ha kell, máskor is hívhatlak. Csak annyit válaszoltam, hogy most egy darabig biztos nem, mert a férjemnek fáj a lába és most megyünk orvoshoz. Ez igaz is.
Kéretik figyelembe venni, hogy ez egy napló...csak úgy. Mondom a magamét, magamban.
Az általam szerzett tapasztalatokat folytatva, a "mindent megengedek a gyereknek, mert szegény fogyatékos" szisztéma könnyen átvihető az étkezés területére.
Nem tudom értelmezni, hogy azért, mert a gyermek nem hall és nem beszél, miért nem ehet rendesen, korának megfelelően, miért eszik csak pépeset?Vannak fogai, rendesen tud rágni és nyelni, nincs baj a gyomrával és az emésztésével. Ha főtt ételt eszik, akkor állítólag, ha darabosat érzékel öklendezik. Ezt azért nem tudom elfogadni, mert ott vannak a kivételek, vagyis rántott hús üresen, sonka üresen, csipsz, csoki, keksz, ropi. Talán ezeket nem kell harapni és rágni sem?
Kenyeret vagy péksüteményt egyáltalán nem eszik, nyers zöldséget és gyümölcsöt nem eszik. Nem iszik vizet, semmilyen folyadékot nem fogyaszt, csak a cumisüveget követő szopókás üvegből úgynevezett bio zabtej és ásványvíz (csak Szentkirályi lehet) fele - fele arányú keverékét, az íze borzasztó. Valaki miért nem ihat 5 évesen, ha szomjas egy pohár vizet, hát ezt én nehezen értem. (bár ez is lehet kortünet, mert a férjem unokái is mindig valami kész - ezer vitamint tartalmazó - édes pancsot szopogatnak üvegből)
Reggelire (belegondolni is szörnyű, 5 éve ugyanazt) valamilyen dobozos, 5 féle bio gabonából összeállított porból szintén a zabtej - ásványvíz keverékével készített pépet, teljesen sima bébipépet eszik mokkáskanállal és etetve. Én biztos kétségbeejtően régimódi vagyok, de szerintem hiába van ráírva 5 vagy akár 10 féle vitamin és lehet bármilyen egészséges, nem tehet jobbat a gyereknek, mint egy változatos, kenyérre készített, friss paprikával, paradicsommal kínált reggeli szendvics, folyadékként teával, tejjel, vagy ki mivel szereti.
Ebédre csak háromféle zöldség jöhet szóba cukkini, tök, brokkoli, ásványvízben megfőzve, pár karika sárgarépával és egy pici hagymával, valamilyen drága külföldi bio levesporral ízesítve. Ezt kell összeturmikszolni
főtt csirkehússal és a reggeli gabonaporral teljesen pépesre, a kész pépre kell önteni két kávéskanál extra szűz olíva olajat. Ezt eszi a kislány szintén kanállal etetve, közben tévét bámul, vagy játszik valamivel, vagy dobol, zörög az asztalon. (Ha tud "rajzolni", azaz firkálni, kockákat egymás tetejére tenni, biztos tudna kanállal eszegetni.) Este ugyanezt a bébifőzeléket eszi és persze étkezések között igyekszik kiprovokálni minél több nassot, csipszet, csokit, kekszet, ropit és természetesen a lehető legrosszabb időben, mert ha evés előtt fél órával megeszik egy teljes zacskó csipszet, akkor ugyan miért is enné a már nyilván halálosan unalmas főzeléket. Az anyja csodálkozik is, hogy elfordítja a fejét, igaz beleerőltet pár kanállal, de nem tudom mi értelme az egésznek. Persze anyuci nem érti, vagy nem akarja érteni, hiszen a gátló tényezőt, a felesleges csipszet is ő maga adja a kezébe, vagy talán már nem is érdekli.
Ennyi az 5 éves kislány étkezése. Hol van ebben megfelel mennyiségű, természetes vitamin, tápanyag és egyáltalán íz, valami változatosság amit a gyerek élvezhetne? Amikor eszik és nyeli ezeket a pépeket, csak nyitja a száját, mint egy robot. Lehet, hogy szegényke azt hiszi, az étkezés ennyi? Azért tudom ennyire, hogy mindig ugyanaz, mert másfél éve is vigyáztam már rá, és pontosan ugyanez volt a menü.
Kérdeztem az anyukát, hogy nem gondolja-e, hogy unalmas ez az étrend és vajon elegendő-e már egy ekkora gyereknek? Fel se vette a kérdést, ő meg van győződve, hogy amit a dobozokon olvas, hogy mennyi vitamint tartalmaz a készítmény és hogy bio, az tökéletesen jó és megfelel.
Reménytelen az egész, és azt hiszem nem is annyira csak a gyerek, de az anyuka is.
Annyi minden másképp működik, mint kéne, hogy elkezdtem azon gondolkozni, hogy lehet, hogy nem csak annyi a baj, hogy a gyerek nem hall. Még a szobatisztasággal is gond van, pedig azért az sem teljesen a hallás függvénye. Az egészséges kisgyermek is úgy szokik rá a megfelelő időben a szobatisztaságra, ha rendszeresen szoktatják a bilire. Minden türelem és ismétlés kérdése.
A játszótéren a többi kisgyermek anyukái, nagymamái kérdezgették tőlem, hogy nem jár-e a megfelelő, hozzá hasonlók közösségébe, oviba, fejlesztő foglalkozásokra? Hát, nem jár!
Azt hiszem itt is az anyuka szemlélete, vagy pszichés eredetű, rossz felfogása, talán bűntudata a fő ok, nem hajlandó arra, hogy felmérjék a szakemberek, hogy a gyermeke ténylegesen mennyire sérült és mire, milyen fejlesztésre lenne szüksége, ezt már az egész korai korban el lehet kezdeni. Így mi lesz ezzel a gyerekkel? Csak felfordít maga körül mindent és csak artikulálatlan hangokat ad ki és szekírozza a környezetét. Pusztán csak létezik. Az anyuka úgy gondolja, hogy minden orvos és minden szakember rosszindulatú és hülye. Úgy gondolja, majd kitelepül külföldre és ott majd minden támogatást és segítséget, jó orvosi ellátást megkap a kislánya. Sajnos csak abba az egy dologba felejt el belegondolni, hogy valószínűleg a külföldi kiváló orvos és szakember első kérdése az lesz, hogy "és öt évig mit tettek azért, hogy a kislány fejlődjön?"
Elkeserítő, mert az ilyen esetben az ember tanácstalan, nem tudja, hogyan kezdje el, vagy egyáltalán elmondja-e, elmondhatja-e, hogy valahogy másképp kéne csinálni. Ha próbáltam nagyon óvatosan valami mondani, rögtön másról kezdett beszélni.
Bevallom őszintén, azon kezdek gondolkozni, hogyan tudnék ebből a helyzetből kiszabadulni, mert ez nem igazán segítség, nem is munka, ez baráti szívesség és minden eredményesség és változás híján csak rettentően fárasztó. Az anyuka meg folyton arról panaszkodik, hogy e miatt a gyerek miatt már mindenki elhagyta. Valamikor együtt jártunk az újságíró képzésre, onnan az ismeretség. Az első kisfiára is vigyáztam néha, de az átlagos gyerek.
A kislánynak az egyáltalán nem annyira buta esze (ezért mondom, hogy fejleszthető lenne) folyton csak azon jár, hogy mivel bosszantson, hogyan szúrjon ki velem (szemüveg, kulcs, mobiltelefon, távirányító, a felnőttek táskája, zsebei, pénztárcája, minden ilyen kell neki és villámgyors) hogyan szökjön el, szaladjon el tőlem, én meg bizony nem engedek, mert idegen gyerek óriási felelősség. Az anyja tudja mi a határ, mennyit enged meg, én meg nem kívánom feszegetni a határokat, nem akarok bajt, így aztán iszonyú strapás az egész. A gyerek egyre nehezebb, fürge és rosszindulatú, ezért aztán igazán néha már sajnálatot és gondoskodást sem tud kiváltani belőlem, csak nagyon fárasztó. Egy átlagos gyereknél lehet ügyesen "szünetet" beiktatni, azaz nyugodtabb foglalkozást, most rajzoljunk egy kicsit, mesélek, stb., de itt nem. Este 10 - 11-ig pörög, mint egy túlhúzott búgócsiga és valószínűleg a környezete már belefáradt, mert este az anyja azt mondja, oké 5 perc és fektetem, de még két óra múlva is fent van.
Szóval, már búcsúzáskor is kérdezte, ugye ha kell, máskor is hívhatlak. Csak annyit válaszoltam, hogy most egy darabig biztos nem, mert a férjemnek fáj a lába és most megyünk orvoshoz. Ez igaz is.
Kéretik figyelembe venni, hogy ez egy napló...csak úgy. Mondom a magamét, magamban.
Néhány gondolat...
2013. Júl. 5, péntek 18:42
Kategória: személyes - napló
Az előző bejegyzésben azt mondtam, leírok néhány tapasztalatot és saját gondolatot a fogyatékos gyerekek neveléséről, amiket az elmúlt napokban szereztem.
Az első tapasztalatom az, hogy a szülőknek, főleg az a anyáknak valamiféle lelkiismeret furdalásuk van a gyerekkel szemben, pedig sokszor nem tehetnek róla. (bár ez itt nem igaz, mert ezt az anyát figyelmeztették a terhessége elején, hogy baj lesz a babával) Ettől az érzéstől (félre)vezetve folyton kompenzálnak a fogyatékos gyermekkel szemben és ezzel éppen a nehezebb útra terelik az egész családot.
Én úgy gondolom, hogy egy egészséges és értelmes kisgyermek életébe is kell a rendszeresség, kellenek a határok, kell az életébe egy ritmus, mert erre szüksége van ahhoz, hogy jól szocializálódjon és fokozatosan szokjon bele az élet normális rendszerébe. Amit, napi dolgokat rendszeresen csinál, nagyjából azonos időben, azt megszokja, megtanulja, automatikusan észrevétlenül "bevésődik" és biztonságot, stabilitást ad. Amit pedig nem szabad, azt is úgy megtanulja, ha rendszeresen, következetesen, az értelmi szintjén a tudomására hozzák. Ezek a dolgok talán mindenkinek természetesek.
Én viszont azt is gondolom, hogy a fogyatékos gyermek életében ugyanúgy szükség van a rendszerre, a ritmusra, a megszoktatásokra, csak természetesen sokkal több türelmet és időt igényel a folyamat. Mondván, "szegényke, van elég baja", ezen az alapon nem szabad a tiltásoktól visszariadni, nekem meggyőződésem, ha következetesen nem engednek valamit, félbeszakítják a rossz cselekvést, akkor képes (ha nem is megtanulni) megszokni.
Nem hiszem, hogy azért, mert egy gyermek süket, el kéne nézni, hogy az asztalon táncoljon, mikor ott más ír vagy esetleg eszik, ha minden egyes alkalommal leveszik és az ő szintjén jelzik, hogy nem szabad, szerintem képes megszokni. Annál is inkább, mert kajánul vigyorog a felnőttekre, kihívó mozdulatokkal ugrál, tehát tudja, hogy bizony nem szabad, de csinálja, ha már engedik. A falakat sem kéne összefirkálnia, ha mindig kivennék a kezéből a ceruzát és mindig éreztetnék, hogy nem lehet (nem megtanulná) de megszokná. A bútorok, a gáz és fűtéscsövek, az ablakpárkányok, amit ember el tud képzelni minden, nem mászóka és ezáltal nem egy rémálom, egy bolondokháza az egész lakás. Ha cseperedésének első pillanataitól úgy kezelik, hogy nem mászunk a fűtéscsőre, a szekrényre, stb., akkor nyilván tudná. Sok szülő a kicsi gyerekkel és a fogyatékos gyerekkel is elköveti azt a hibát, hogy "jaj de édes, nem tudja mire való" és nevetnek rajta. Ha a gyerek "rajzol" akkor nem egy egész csomag géppapírt kell a közelében hagyni, mert akkor élvezi, hogy minden papírra húz két vonalat és veszi elő az újabbat, hiszen megteheti és még szétdobálja, széttépi az egészet, mert azt is megteheti. Ha összefirkálja magát a filctollakkal, akkor nem azt kell adni, hanem színes ceruzát. Ha kockázik, akkor kapjon egy csomag kockát egyszerre és ne öt csomagot, hogy mind az öt csomagnyit egyszerre dobálhassa szét a szobában.
Ezt tapasztaltam és számtalan hasonlót, meglehetősen elképedtem és azonnal megértettem, hogy az egész lakás miért olyan, amilyet még életemben nem láttam, pedig nem vagyok rendmániás és pedáns se.
Azért mertem itt leírni az ellenvetéseimet, mert mikor kettesben voltam a kislánnyal kipróbáltam a fent leírt apróságokat, kevesebb játék egyszerre, kevesebb papír, kevesebb ceruza, semmi légtornász mutatvány és egyértelműen nyugodtabb volt, rájött, hogy nálam nem lehet, akkor csinálta, mikor az anyja hazajött, ő meg rögtön azt mondta, hagyni kell, fáradt.
Ez az anya nem engedi a jelelést megtanítani a gyerekének, mert akkor sosem fog megtanulni beszélni. (nem képes felismerni, hogy nem fog és nem hisz a számtalan orvosi vizsgálatnak, amivel rosszat tesz a gyerekének) Nem veszi igénybe a lehetséges fejlesztéseket, nem hordja a gyerekét közösségbe, mert mindenki hülye, mindenki mindent rosszul csinál és azt hiszi ő egy szívtelen anya lenne és nem szeretné eléggé a gyerekét, ha időnként a foglalkozások, fejlesztések idejére idegenekre bízná. Ettől aztán ő maga is agyonhajszolt, frusztrált, ideges, mosolytalan, fáradt stb. Nem beszélve az egész családról. A nagyobb gyerekre mindazt ráfogja, amit a kicsi csinál, vagyis azért van rendetlenség mert a nagyfiú egy trehány, tohonya, lusta disznó. A fiúhoz (három napig voltam ott segíteni) nem szólt egyetlen kedves, normális szót sem.
Nem vagyok igazi szakember, - de tanultam róla és többször dolgoztam már fogyatékosok között - mégis meg merem kockáztatni, hogy ez a mindent szabad a gyereknek szituáció az életük szempontjából egy nagyon helytelen életforma, mindenki belefárad és az egész helyzet csak egy állandósult hatalmas káosz. Senkinek se jó. Biztos vagyok benne, hogy szegény kislány fejleszthető lenne, nem értelmi fogyatékos, de lassan kívülállók számára olyanná fog válni, mert egy vadóc, aki azt csinál, amit akar. Öt éves elmúlt, de csak létezik, nyüglődik, csak mászik székről asztalra, asztalról székre, hason csúszva, két lábbal, fél lábbal, térdelve, felmegy még a falra is, hogy bárki frászt kapjon ijedtében, szemmel láthatóan szüksége lenne valami neki megfelelő foglalkoztatásra.
Nem kritizálni akartam ezt a szerencsétlen helyzetet, nem akartam megmondani a tutit, mert sajnálom őket, nem is tudok segíteni, mert már úgy megszokták, hogy elképednének, ha egy idegen szemével elmondanák nekik az igazságot, csak egyszerűen nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól. Biztos vagyok benne, ezt tényleg merem állítani, hogy szakemberek által nyújtott fejlesztő foglalkozásokra lenne és lett volna szüksége kezdetektől ennek a kislánynak és már rég nem itt tartana, nem lenne ennyire lemaradva a korától.
Én úgy gondolom nem rossz szülő az a szülő, és nem kevésbé szerető szülő az a szülő, aki bizonyos időszakokra és helyzetekben szakemberekre bízza a gyermekét.
Kíváncsi vagyok a gondolataitokra!
Az első tapasztalatom az, hogy a szülőknek, főleg az a anyáknak valamiféle lelkiismeret furdalásuk van a gyerekkel szemben, pedig sokszor nem tehetnek róla. (bár ez itt nem igaz, mert ezt az anyát figyelmeztették a terhessége elején, hogy baj lesz a babával) Ettől az érzéstől (félre)vezetve folyton kompenzálnak a fogyatékos gyermekkel szemben és ezzel éppen a nehezebb útra terelik az egész családot.
Én úgy gondolom, hogy egy egészséges és értelmes kisgyermek életébe is kell a rendszeresség, kellenek a határok, kell az életébe egy ritmus, mert erre szüksége van ahhoz, hogy jól szocializálódjon és fokozatosan szokjon bele az élet normális rendszerébe. Amit, napi dolgokat rendszeresen csinál, nagyjából azonos időben, azt megszokja, megtanulja, automatikusan észrevétlenül "bevésődik" és biztonságot, stabilitást ad. Amit pedig nem szabad, azt is úgy megtanulja, ha rendszeresen, következetesen, az értelmi szintjén a tudomására hozzák. Ezek a dolgok talán mindenkinek természetesek.
Én viszont azt is gondolom, hogy a fogyatékos gyermek életében ugyanúgy szükség van a rendszerre, a ritmusra, a megszoktatásokra, csak természetesen sokkal több türelmet és időt igényel a folyamat. Mondván, "szegényke, van elég baja", ezen az alapon nem szabad a tiltásoktól visszariadni, nekem meggyőződésem, ha következetesen nem engednek valamit, félbeszakítják a rossz cselekvést, akkor képes (ha nem is megtanulni) megszokni.
Nem hiszem, hogy azért, mert egy gyermek süket, el kéne nézni, hogy az asztalon táncoljon, mikor ott más ír vagy esetleg eszik, ha minden egyes alkalommal leveszik és az ő szintjén jelzik, hogy nem szabad, szerintem képes megszokni. Annál is inkább, mert kajánul vigyorog a felnőttekre, kihívó mozdulatokkal ugrál, tehát tudja, hogy bizony nem szabad, de csinálja, ha már engedik. A falakat sem kéne összefirkálnia, ha mindig kivennék a kezéből a ceruzát és mindig éreztetnék, hogy nem lehet (nem megtanulná) de megszokná. A bútorok, a gáz és fűtéscsövek, az ablakpárkányok, amit ember el tud képzelni minden, nem mászóka és ezáltal nem egy rémálom, egy bolondokháza az egész lakás. Ha cseperedésének első pillanataitól úgy kezelik, hogy nem mászunk a fűtéscsőre, a szekrényre, stb., akkor nyilván tudná. Sok szülő a kicsi gyerekkel és a fogyatékos gyerekkel is elköveti azt a hibát, hogy "jaj de édes, nem tudja mire való" és nevetnek rajta. Ha a gyerek "rajzol" akkor nem egy egész csomag géppapírt kell a közelében hagyni, mert akkor élvezi, hogy minden papírra húz két vonalat és veszi elő az újabbat, hiszen megteheti és még szétdobálja, széttépi az egészet, mert azt is megteheti. Ha összefirkálja magát a filctollakkal, akkor nem azt kell adni, hanem színes ceruzát. Ha kockázik, akkor kapjon egy csomag kockát egyszerre és ne öt csomagot, hogy mind az öt csomagnyit egyszerre dobálhassa szét a szobában.
Ezt tapasztaltam és számtalan hasonlót, meglehetősen elképedtem és azonnal megértettem, hogy az egész lakás miért olyan, amilyet még életemben nem láttam, pedig nem vagyok rendmániás és pedáns se.
Azért mertem itt leírni az ellenvetéseimet, mert mikor kettesben voltam a kislánnyal kipróbáltam a fent leírt apróságokat, kevesebb játék egyszerre, kevesebb papír, kevesebb ceruza, semmi légtornász mutatvány és egyértelműen nyugodtabb volt, rájött, hogy nálam nem lehet, akkor csinálta, mikor az anyja hazajött, ő meg rögtön azt mondta, hagyni kell, fáradt.
Ez az anya nem engedi a jelelést megtanítani a gyerekének, mert akkor sosem fog megtanulni beszélni. (nem képes felismerni, hogy nem fog és nem hisz a számtalan orvosi vizsgálatnak, amivel rosszat tesz a gyerekének) Nem veszi igénybe a lehetséges fejlesztéseket, nem hordja a gyerekét közösségbe, mert mindenki hülye, mindenki mindent rosszul csinál és azt hiszi ő egy szívtelen anya lenne és nem szeretné eléggé a gyerekét, ha időnként a foglalkozások, fejlesztések idejére idegenekre bízná. Ettől aztán ő maga is agyonhajszolt, frusztrált, ideges, mosolytalan, fáradt stb. Nem beszélve az egész családról. A nagyobb gyerekre mindazt ráfogja, amit a kicsi csinál, vagyis azért van rendetlenség mert a nagyfiú egy trehány, tohonya, lusta disznó. A fiúhoz (három napig voltam ott segíteni) nem szólt egyetlen kedves, normális szót sem.
Nem vagyok igazi szakember, - de tanultam róla és többször dolgoztam már fogyatékosok között - mégis meg merem kockáztatni, hogy ez a mindent szabad a gyereknek szituáció az életük szempontjából egy nagyon helytelen életforma, mindenki belefárad és az egész helyzet csak egy állandósult hatalmas káosz. Senkinek se jó. Biztos vagyok benne, hogy szegény kislány fejleszthető lenne, nem értelmi fogyatékos, de lassan kívülállók számára olyanná fog válni, mert egy vadóc, aki azt csinál, amit akar. Öt éves elmúlt, de csak létezik, nyüglődik, csak mászik székről asztalra, asztalról székre, hason csúszva, két lábbal, fél lábbal, térdelve, felmegy még a falra is, hogy bárki frászt kapjon ijedtében, szemmel láthatóan szüksége lenne valami neki megfelelő foglalkoztatásra.
Nem kritizálni akartam ezt a szerencsétlen helyzetet, nem akartam megmondani a tutit, mert sajnálom őket, nem is tudok segíteni, mert már úgy megszokták, hogy elképednének, ha egy idegen szemével elmondanák nekik az igazságot, csak egyszerűen nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól. Biztos vagyok benne, ezt tényleg merem állítani, hogy szakemberek által nyújtott fejlesztő foglalkozásokra lenne és lett volna szüksége kezdetektől ennek a kislánynak és már rég nem itt tartana, nem lenne ennyire lemaradva a korától.
Én úgy gondolom nem rossz szülő az a szülő, és nem kevésbé szerető szülő az a szülő, aki bizonyos időszakokra és helyzetekben szakemberekre bízza a gyermekét.
Kíváncsi vagyok a gondolataitokra!
Gondolatok...
2013. Júl. 4, csütörtök 11:39
Kategória: személyes - napló
Látom az állatos történetek itt még annyira sem érdekesek, mint bárhol máshol, de az az igazság, hogy a hétköznapi életünkhöz hozzá tartoznak és én nagyon szeretem a mi állatainkat, nem beszélve arról, hogy napló formulába bármi belefér.
Most olyanról kéne írnom, ami nagyon kényes téma, de amennyire kényes, olyan fontos is. Nagyon össze kell szednem a gondolataimat és úgy kell írnom róla, hogy senkit se bántson a véleményem és világos legyen, hogy pusztán egy vélemény, nem ítélet és nem kritikai szándék.
Három napig "dolgozni" voltam, azaz inkább segíteni, mert a család, ahol voltam, nem idegen, hanem ismerős család és már máskor is voltam ott. Egy fogyatékos kislányra kellett vigyázni a nap nagy részében, amikor az anyukája dolgozott.
Már korábban, de most is különös tapasztalatokat szereztem, ezt szeretném valahogy érzékenyen és finoman megosztani, úgy, hogy pont azt értse belőle az olvasó, ami a szándékom. Nem vagyok szakember, de félig meddig igen és dolgoztam már többször fogyatékosokkal és úgy érzem az anyuka a módszerével, a követett gyakorlattal, ahogy élnek sokat árt magának, az egész családnak, a nagyobb testvérnek és a gyermekének is.
Ezért mondom, hogy nagyon kényes téma, mert a gyakorlat, a naponta szembesülés ténye bizonyára más, mint a kívülálló elképzelése, de én másképp csinálnám.
A részletes gondolataim egy újabb írásban következnek.
Most olyanról kéne írnom, ami nagyon kényes téma, de amennyire kényes, olyan fontos is. Nagyon össze kell szednem a gondolataimat és úgy kell írnom róla, hogy senkit se bántson a véleményem és világos legyen, hogy pusztán egy vélemény, nem ítélet és nem kritikai szándék.
Három napig "dolgozni" voltam, azaz inkább segíteni, mert a család, ahol voltam, nem idegen, hanem ismerős család és már máskor is voltam ott. Egy fogyatékos kislányra kellett vigyázni a nap nagy részében, amikor az anyukája dolgozott.
Már korábban, de most is különös tapasztalatokat szereztem, ezt szeretném valahogy érzékenyen és finoman megosztani, úgy, hogy pont azt értse belőle az olvasó, ami a szándékom. Nem vagyok szakember, de félig meddig igen és dolgoztam már többször fogyatékosokkal és úgy érzem az anyuka a módszerével, a követett gyakorlattal, ahogy élnek sokat árt magának, az egész családnak, a nagyobb testvérnek és a gyermekének is.
Ezért mondom, hogy nagyon kényes téma, mert a gyakorlat, a naponta szembesülés ténye bizonyára más, mint a kívülálló elképzelése, de én másképp csinálnám.
A részletes gondolataim egy újabb írásban következnek.
Kutya-macska barátság...
2013. Jún. 26, szerda 15:28
Kategória: Kópé és a cicák
Ott kezdődik a történet, hogy három háziállatunk van. Két egyszerű házicica, őket nagyon piciként találtuk, nagyjából egy éve. A sarki kuka elől másztak elő esőben, keservesen nyávogva és otthonra találtak nálunk. Az egyik fekete, borostyánszemű, sokkal kisebb, mint a másik, ő a cicalány, Zsepi névre hallgat. Igen, komolyan hallgat a nevére, hívásra jön, mint egy kutya, visszafordul, felkapja a fejét, követ, ölbe ugrik. Nagyon kedves, de nagyon vagány és határozott cicalány, sőt szép is. A másik cica fekete-fehér tarka, több benne a fehér és zöldszemű, a Nyafi, - mert mindig nyávog és megszólít - a kandúr. Mindkettőt egy szerencsés állatmenhelyi akció alkalmával ivartalaníttattuk, így aztán nincs gond velük, nem csavarognak.
A kutyánk egy másfél éves pulifiú. Ő az elpusztult nagyon kedves, szeretett kutyánk után került hozzánk, nem akartuk, főleg én kutya nélkül hagyni a házat, itt a nagy csendben szeretem, ha jelez egy kutya. Az interneten találtam, ajándékba kapható, örökbe fogadható kutyust keresve, a fényképe után nagyon megtetszett. Mi átneveztük Kópé-nak, mert az eredeti neve egyáltalán nem illett örökmozgó, vehemens, izgága természetéhez. Kópéról eleve annyit tudtunk, hogy cicával osztozott az ottani kerten és jól meg voltak. Úgy gondoltam nyilván csak idő kérdése, hogy hogyan alakul majd itt nálunk a kutya - macska barátság.
Azt mondanom sem kell, bármennyire is meglepő, hogy a kis fekete cica a főnök. Ő azonnal úgy gondolta, ha már a másik kutyával is képes volt összebarátkozni, akkor az új jövevénnyel is megoldja ezt a problémát.
Természetesen a cica kezdte a barátkozást. Esze ágában sem volt elfutni, ha Kópé kergetni kezdte, csak megállt, szembe fordult a kutyával és nézte, majd engedte, hogy szaglássza. Pár nap múlva már dorombolt a kutyának, átbújt a lábai között és hempergett előtte, engedte, hogy szagolgassa, sőt bozontos bundáját kapkodta a lábaival, játszott. Később pedig egyre gyakrabban dugták össze az orrukat üdvözlésül, nyalogatták egymást és minden reggel közösen várták a reggelit a lábam körül. Nyafi cica ebben az egész barátságban nem igen vesz részt, tartja a távolságot, néha még mindig fut a kutya elől és keményen odapofoz, ha szaglássza, de azért már lazul a tartózkodása.
Pár napja jöttük rá, hogy Zsepi és Kópé barátsága már igazán megpecsételtetett. Este a cicák vadásznak, játszanak. Egyik nap Zsepi egy óriási cserebogárral jelent meg a nappaliban és letette Kópé elé, de azért vigyázott, hogy meg ne szökjön. Megmutatta neki, hogy kell vele játszani. A kutyának tetszett a dolog, így egy darabig közösen játszottak, majd a cica kiment ott hagyva barátjának az ajándékot. Még aznap behozott egy kicsi békát is, ez nem érdekelte a kutyát, én meg meglehetősen pánikba estem tőle.
Ma délelőtt újabb fejlemény történt. A cica madarat fogott, behozta, mutatta mindenkinek, de nem engedte el. Kutya barátja érdeklődve közeledett, erre morogva, maga után vonzva az érdeklődő kutyát kirohant a zsákmánnyal. Megnéztem őket. A cica tartotta a madarát a kutya hol közelebbről, hol távolabbról szemlélte, szagolgatta, de nem vette el és nem nyúlt hozzá. A cica időnként elengedte, de mihelyt rámozdult a kutya, rátette a mancsát, aztán én ott is hagytam őket. A madár annál már nagyobb zsákmány volt, hogy a kutyusnak ajándékozza, de azért megmutatta neki és eltűrte a közvetlen közelségét. Nem tudom, hogyan és hol intézték a továbbiakat, de nem találtam egy szál tollat sem. Legutoljára a tornácot kellet a tollak miatt felsöpörnöm.
Ebéd után a Zsepi cica elégedetten gömbölyödött a szokásos helyére, a fotel sarkába. Kópé egy darabig nézte, aztán felugrott mellé. Eltátottuk a szánkat, együtt már játszottak többször is, de még sosem feküdtek együtt. Kópé egy darabig helyezkedett, nyalta a cicát, a cica pedig dorombolva, gyúrkálva őt, egyik sem ugrott le. Nemsokára megtalálták a megfelelő pozíciót és most is békésen alszanak együtt a fotelben.
Kész, létrejött a tökéletes barátság, ez már biztos.
A kutyánk egy másfél éves pulifiú. Ő az elpusztult nagyon kedves, szeretett kutyánk után került hozzánk, nem akartuk, főleg én kutya nélkül hagyni a házat, itt a nagy csendben szeretem, ha jelez egy kutya. Az interneten találtam, ajándékba kapható, örökbe fogadható kutyust keresve, a fényképe után nagyon megtetszett. Mi átneveztük Kópé-nak, mert az eredeti neve egyáltalán nem illett örökmozgó, vehemens, izgága természetéhez. Kópéról eleve annyit tudtunk, hogy cicával osztozott az ottani kerten és jól meg voltak. Úgy gondoltam nyilván csak idő kérdése, hogy hogyan alakul majd itt nálunk a kutya - macska barátság.
Azt mondanom sem kell, bármennyire is meglepő, hogy a kis fekete cica a főnök. Ő azonnal úgy gondolta, ha már a másik kutyával is képes volt összebarátkozni, akkor az új jövevénnyel is megoldja ezt a problémát.
Természetesen a cica kezdte a barátkozást. Esze ágában sem volt elfutni, ha Kópé kergetni kezdte, csak megállt, szembe fordult a kutyával és nézte, majd engedte, hogy szaglássza. Pár nap múlva már dorombolt a kutyának, átbújt a lábai között és hempergett előtte, engedte, hogy szagolgassa, sőt bozontos bundáját kapkodta a lábaival, játszott. Később pedig egyre gyakrabban dugták össze az orrukat üdvözlésül, nyalogatták egymást és minden reggel közösen várták a reggelit a lábam körül. Nyafi cica ebben az egész barátságban nem igen vesz részt, tartja a távolságot, néha még mindig fut a kutya elől és keményen odapofoz, ha szaglássza, de azért már lazul a tartózkodása.
Pár napja jöttük rá, hogy Zsepi és Kópé barátsága már igazán megpecsételtetett. Este a cicák vadásznak, játszanak. Egyik nap Zsepi egy óriási cserebogárral jelent meg a nappaliban és letette Kópé elé, de azért vigyázott, hogy meg ne szökjön. Megmutatta neki, hogy kell vele játszani. A kutyának tetszett a dolog, így egy darabig közösen játszottak, majd a cica kiment ott hagyva barátjának az ajándékot. Még aznap behozott egy kicsi békát is, ez nem érdekelte a kutyát, én meg meglehetősen pánikba estem tőle.
Ma délelőtt újabb fejlemény történt. A cica madarat fogott, behozta, mutatta mindenkinek, de nem engedte el. Kutya barátja érdeklődve közeledett, erre morogva, maga után vonzva az érdeklődő kutyát kirohant a zsákmánnyal. Megnéztem őket. A cica tartotta a madarát a kutya hol közelebbről, hol távolabbról szemlélte, szagolgatta, de nem vette el és nem nyúlt hozzá. A cica időnként elengedte, de mihelyt rámozdult a kutya, rátette a mancsát, aztán én ott is hagytam őket. A madár annál már nagyobb zsákmány volt, hogy a kutyusnak ajándékozza, de azért megmutatta neki és eltűrte a közvetlen közelségét. Nem tudom, hogyan és hol intézték a továbbiakat, de nem találtam egy szál tollat sem. Legutoljára a tornácot kellet a tollak miatt felsöpörnöm.
Ebéd után a Zsepi cica elégedetten gömbölyödött a szokásos helyére, a fotel sarkába. Kópé egy darabig nézte, aztán felugrott mellé. Eltátottuk a szánkat, együtt már játszottak többször is, de még sosem feküdtek együtt. Kópé egy darabig helyezkedett, nyalta a cicát, a cica pedig dorombolva, gyúrkálva őt, egyik sem ugrott le. Nemsokára megtalálták a megfelelő pozíciót és most is békésen alszanak együtt a fotelben.
Kész, létrejött a tökéletes barátság, ez már biztos.
Nyári "jaj"...
2013. Jún. 20, csütörtök 22:12
Kategória: személyes - napló
Tulajdonképpen az, amiről írni fogok (kínomban) nem is érdemel bejegyzést.
Igen, a szúnyogokról van szó. Szerintem nem él még egy olyan ember a földön, akit ennyire csípnének, mint engem. Tudom, van ezerféle ellenszer, krém, spray, folyadék, füst, növény, gyertya, elektromos kütyük, legtöbbjük esetemben alig használ.
Mindenki már csak nevet rajtam, amikor azt mondom, miért hiszen "nem is vagyok büdös se". Ezt azért mondom, mert tudom, hogy az izzadságszagra mennek, az a vicc, hogy még csak azt se lehet mondani, hogy izzadós lennék, csak átlagosan, sőt még annyira sem.
Elképesztő, hogy ez a semmilyen, vacak kis rovar ennyi bosszúságot, kínlódást, sőt akár mondhatom, hogy esetemben fájdalmat is képes okozni és milyen rafinált is tud lenni.
Azt pl. nem értem, hogy miért imádnak az asztal alatt a lábaimnál nyüzsögni. Időnként rendszeresen befújok a sprayvel az asztal alá és mégis megcsípnek. Tegnap megszámoltam, bal lábamon vádliig 18 csípés volt, azóta több lett.
Reggel a férjem azzal fogadott, hogy vegyem fel a szemüvegem és nézzem meg a fürdőszoba ajtaját. A fehér ajtón - mintha csak be lett volna kenve valami szúnyogcsalival - ott ültek sorban, szinte szürke volt az ajtó. Nosza elő a flakont és hajrá. Később annyi lehullott szúnyog volt a kőpadlón, hogy külön kellett összesöpörni, én ennyit még nem láttam. A nyitott tornácon, ahol még jár is a levegő, annyian vannak, hogy felhőnek látszik és ugyanez a garázsban.
Ehhez hozzá kell tenni, hogy tegnap előtt este irtottak, hallottam, egy nagy autó jár körbe már sötétedés után és sűrű fehér füstöt fúj ki. Máskor ennek szokott hatása lenni.
Imádom a kertet, nagyon szeretek kint üldögélni, tenni -venni, de most öt percnél többet nem tölthetek kint és mindegy, hogy este, nappal, napfényben vagy árnyékban. Úgy lerohannak, és annyi csíp meg egyszerre, hogy az érzést nem tudom leírni és úgy, hogy be vagyok fújva. Ilyenkor úgy viszket, ég az egész testem, már ott is viszket, ahol nincs csípés, néha végigfut rajtam a libabőr és ordítani tudnék, ugrálni, mint valami hisztérika.
Tapasztalt valaki közületek ilyesmit? Engem túlságosan szeretnek, túlérzékeny vagyok rá? Már orvostól is kérdeztem, nincs-e valami ellenszer, valami orvosi, hát nincs.
Tudom, ez az invázió most az árvíz miatt van, hiszen két víz között vagyunk, keskeny területen, nagyon párás és fülledt a levegő. Remélem egyszer csak megenyhül és vége lesz ennek a szúnyogrémálomnak.
Jól kinyafogtam magam. (közben vakarózom)
Igen, a szúnyogokról van szó. Szerintem nem él még egy olyan ember a földön, akit ennyire csípnének, mint engem. Tudom, van ezerféle ellenszer, krém, spray, folyadék, füst, növény, gyertya, elektromos kütyük, legtöbbjük esetemben alig használ.
Mindenki már csak nevet rajtam, amikor azt mondom, miért hiszen "nem is vagyok büdös se". Ezt azért mondom, mert tudom, hogy az izzadságszagra mennek, az a vicc, hogy még csak azt se lehet mondani, hogy izzadós lennék, csak átlagosan, sőt még annyira sem.
Elképesztő, hogy ez a semmilyen, vacak kis rovar ennyi bosszúságot, kínlódást, sőt akár mondhatom, hogy esetemben fájdalmat is képes okozni és milyen rafinált is tud lenni.
Azt pl. nem értem, hogy miért imádnak az asztal alatt a lábaimnál nyüzsögni. Időnként rendszeresen befújok a sprayvel az asztal alá és mégis megcsípnek. Tegnap megszámoltam, bal lábamon vádliig 18 csípés volt, azóta több lett.
Reggel a férjem azzal fogadott, hogy vegyem fel a szemüvegem és nézzem meg a fürdőszoba ajtaját. A fehér ajtón - mintha csak be lett volna kenve valami szúnyogcsalival - ott ültek sorban, szinte szürke volt az ajtó. Nosza elő a flakont és hajrá. Később annyi lehullott szúnyog volt a kőpadlón, hogy külön kellett összesöpörni, én ennyit még nem láttam. A nyitott tornácon, ahol még jár is a levegő, annyian vannak, hogy felhőnek látszik és ugyanez a garázsban.
Ehhez hozzá kell tenni, hogy tegnap előtt este irtottak, hallottam, egy nagy autó jár körbe már sötétedés után és sűrű fehér füstöt fúj ki. Máskor ennek szokott hatása lenni.
Imádom a kertet, nagyon szeretek kint üldögélni, tenni -venni, de most öt percnél többet nem tölthetek kint és mindegy, hogy este, nappal, napfényben vagy árnyékban. Úgy lerohannak, és annyi csíp meg egyszerre, hogy az érzést nem tudom leírni és úgy, hogy be vagyok fújva. Ilyenkor úgy viszket, ég az egész testem, már ott is viszket, ahol nincs csípés, néha végigfut rajtam a libabőr és ordítani tudnék, ugrálni, mint valami hisztérika.
Tapasztalt valaki közületek ilyesmit? Engem túlságosan szeretnek, túlérzékeny vagyok rá? Már orvostól is kérdeztem, nincs-e valami ellenszer, valami orvosi, hát nincs.
Tudom, ez az invázió most az árvíz miatt van, hiszen két víz között vagyunk, keskeny területen, nagyon párás és fülledt a levegő. Remélem egyszer csak megenyhül és vége lesz ennek a szúnyogrémálomnak.
Jól kinyafogtam magam. (közben vakarózom)
Tényleg csak úgy...
2013. Jún. 17, hétfő 22:23
Kategória: személyes - napló
Jobb híján tényleg valami személyes filozofálgatás, csak úgy magamnak, meg bele a vakvilágba.
Szóval néha érdekes érzéseim és gondolataim vannak. Valahogy minden jó és mégis semmi sem jó.
Itt létezem a nagyon szeretett otthonom kényelmében és egyben "rabságában", egyrészt nagyon jó, másrészt néha értelmetlen benne a csak úgy. A csak úgy alatt azt értem, hogy munka és jövedelem nélkül. Írogatom szorgalmasan az állást kereső beadványokat, bár bevallom a reményeim és a hitem, hogy valaha is találok állást, már rég elszálltak. 2009-ben néha még válasz és indoklás is érkezett, hogy miért nem én. Ez már nem divat.
És itt jön a dilemma, a kerge gondolatok. Azt érzem, nem vagyok szinkronban sem önmagammal, sem azzal a vélekedéssel amilyennek mások látnak vagy gondolnak.
Pl. gondoljunk bele abba, hogy olvassa az önéletrajzomat egy ifjú személyzetis, elég hamar meglátja az életkoromat az adatok között. A papír vagy az e-mail mögött megjelenik lelki szemei, nem lelki, gyakorlatias szemei előtt egy átlagos, sőt előítéletei szerint egy átlagnál sokkal rosszabb 60 éves nyanya, mami, nagymami. Ősz, orrán közellátó szemüveg, természetesen nyakba akasztós, totyogós, megfáradt, lelassult, mégis fontoskodó, tudálékos, kíváncsi, morcos, minden lében két kanál, és ezek csak alternatívák. Nem vagyok rosszindulatú a fiatalokkal, de tapasztaltam már, hogy egész jó beszélgetés nevetgélés közepette életkorom közlése után megfagy a levegő, talán ha tudják valakiről hogy mennyi, akkor hirtelen az illető más ember lesz? Rögtön elkezdenek "viselkedni", vigyázni és elmúlik a hangulat. Így aztán értem, miért kerül rögtön az életrajzom a szemétkosárba. Nincs személyes esély, nem lehet megmutatni egy pillanatra sem a valóságot, pedig nem minden 60 éves egyforma. Hiába vagyok friss, mozgékony, gyors felfogású, naprakész, érdeklődő, ezek nem illenek talán a 60 évhez?
Nézzük magamat, magammal szemben, 60 éves vagyok, tudom, és tudom, hogy mások is tudják, sokszor mondják hűha, szóval te is, hiába múlik az idő... Én pedig nem érzek semmit, semmi olyat, amit talán kéne és amit a 60 év mellé vagy mögé képzelnek, az összes sztereotípiát és elvárást. 60, na, és?! Jól érzem magam, sokszor azon kapom magam, hogy sok olyan dologra képes lennék, belevágnék, merészelném, amire 20 - 30 évesen gondolni sem mertem volna vagy nem érdekelt. Annyi mindent szeretnék még, tudnék még csinálni, olyan sok mindenre - nyilván nálam nyugodtabb emberek számára hiába való dolgokra - vágyom még. Olyan elképzeléseim és gondolataim vannak, hogy néha megkérdezem magamtól, illene ez egy 60 évesnek? Na, persze minden bolondos és izgalmas gondolat csak vágy és gondolat marad, mert a körülmények nem adnak teret. Irigylem a német és amerikai nyugdíjasokat, ott az a divat, nyilván a vagyonosabb középosztályban, hogy nyugdíj után vesznek egy lakóautót, felkerekednek és utazgatnak, elkezdenek újra élni, önfeledten, a tempójuk szerint élvezni az életet. Öreg ember, nem vén ember. A fiatalos gondolatok, vágyak és érzések mellett pedig ott van bennem egy félelem és egy harag, hogy miért nem lehet most, mennyi idő van még egy "kicsit élni"? Akkor lesz majd könnyebb, akkor lehet majd többet, mikor már úgysem érdekes?
Szóval, talán a rám kényszerített életmód miatt is van, de nem vagyok szinkronban a korommal, önmagammal. Már nyolc éve élek úgy, hogy semmit nem tehetek meg, amit szeretnék, nem lehetek önmagam. Végül is érthető, hogy ez nem élvezet. Nulla jövedelemmel, egy egész életében autonóm, és saját magát finanszírozó ember így nem érzi magát teljesnek, és nem is élvezi, hogy másra van utalva, még akkor sem, ha élvezhetné, mert természetes módon történik és szereti az illetőt.
Nem vagyok mindenható, csupa mosoly szupernagyi, hiszen nincsenek unokáim, nem sütök káprázatos tortakölteményeket és isteni sütiket, nem horgolok gyönyörű csipkesálakat és nem kötök puha, meleg pulcsikat, mert egyszerűen nem tudok és ha tudnék se okoznának örömet, és nem tudok a többi nagyival csevegni a neten, hogy "édesem, jó reggelt, csodaszép napot neked, küldök egy finom kávét habbal és sütivel, puszika...", mert nem vagyok ilyen. Persze lehet, sőt biztos, hogy a többi 60 éves sokkal jobb és ügyesebb nálam, ez nem is zavar engem és nem is bánom, hogy én esetleg más vagyok, csak azt a pillanatnyi csendet, az elkerekedő szemeket és a hirtelen változást tartom furcsának, amikor kiderül a 60. Teljesen ledöbbentem, amikor először megéreztem a hűvösséget, és azóta elég sokszor éreztem (talán, mert már figyelek rá) azt a végigmérő pillantást, ja 60 éves, az más...
Hát ilyen gondolataim vannak napok óta.
Persze, ha nagyon visszagondolok, mindig más korú voltam. 16 -18 - 20 évesen sokkal idősebbnek néztek, mert sötét keretes szemüveg volt a divat és hiába, komorrá tette az arcomat. 30 felett kezdődött a fiatalodás, azt mondták rám, kislányos vagyok, mert nem festettem, sminkeltem és szőkítettem magam az akkori divat szerint. 38 voltam, amikor 28-nak nézett az akkori barátom és sokáig nem tudta hány éves vagyok. Az is igaz, hogy 40 évesen még merészen szültem anyám minden korholása ellenére egy gyereket. 50 évesen a jelenlegi férjem több hónap ismeretség után elkérte a személyimet, mert kötötte az elképzelését a karóhoz, hogy csak 40 lehetek. A mai napig nem tudom, hogy vajon csalódott-e, amiért azt hitte, hogy egy 10 évvel fiatalabb nővel jár, mert azért akkor már benne voltunk az érzelmekben. Az együtt töltött immár kilenc évből átbolondoztunk, nevetgéltünk, mókáztunk legalább öt nagyon vidám évet. Sokáig még akkor is könnyesre tudtuk röhögni magunkat, ha gondunk volt. (ma már ez, rajtunk kívül álló okokból egyre nehezebb) Talán nem is csoda, hogy elfelejtettem az éveim számával törődni.
Mostanában gyötörnek csak különböző számvető gondolatok, mert ha jól bele gondolok az egész életemből szinte semmi nem maradt, amire azt mondhatom, íme teremtettem valamit, tettem valamit a sors, az élet asztalára. Olyan büszke voltam az egzisztenciámra, a munkámra, a helytállásomra, (egyedül éltem sokáig) és mára minden csak emlék maradt. Valahol leírtam, hogy a szüleink élete születésüktől halálukig leírt egy ívet, lehet rá mondani, hogy életpálya. Az én és persze a kortársaim életpályájának íve hirtelen megrekedt, mint egy kimerevített filmkocka, majd úgy indult tovább, hogy lehanyatlott. Nem tudom, hogy vajon csak nekem ilyen nehéz feldolgozni. Miért nem tudok örülni a nyugalomnak, miért vágyom annyira a munkára még mindig, a belső, egyéni boldogság mellett a külvilág impulzusaira, kihívásokra? Ilyen vagyok? A kimaradt, meg nem élt részek örökké hiányozni fognak és mellé még beköltözik, egyre nagyobb helyet fészkel magának bennem a bizonytalan jövőtől való félelem?
Ez jó hosszú lett, de csak jött és jött...
Szóval néha érdekes érzéseim és gondolataim vannak. Valahogy minden jó és mégis semmi sem jó.
Itt létezem a nagyon szeretett otthonom kényelmében és egyben "rabságában", egyrészt nagyon jó, másrészt néha értelmetlen benne a csak úgy. A csak úgy alatt azt értem, hogy munka és jövedelem nélkül. Írogatom szorgalmasan az állást kereső beadványokat, bár bevallom a reményeim és a hitem, hogy valaha is találok állást, már rég elszálltak. 2009-ben néha még válasz és indoklás is érkezett, hogy miért nem én. Ez már nem divat.
És itt jön a dilemma, a kerge gondolatok. Azt érzem, nem vagyok szinkronban sem önmagammal, sem azzal a vélekedéssel amilyennek mások látnak vagy gondolnak.
Pl. gondoljunk bele abba, hogy olvassa az önéletrajzomat egy ifjú személyzetis, elég hamar meglátja az életkoromat az adatok között. A papír vagy az e-mail mögött megjelenik lelki szemei, nem lelki, gyakorlatias szemei előtt egy átlagos, sőt előítéletei szerint egy átlagnál sokkal rosszabb 60 éves nyanya, mami, nagymami. Ősz, orrán közellátó szemüveg, természetesen nyakba akasztós, totyogós, megfáradt, lelassult, mégis fontoskodó, tudálékos, kíváncsi, morcos, minden lében két kanál, és ezek csak alternatívák. Nem vagyok rosszindulatú a fiatalokkal, de tapasztaltam már, hogy egész jó beszélgetés nevetgélés közepette életkorom közlése után megfagy a levegő, talán ha tudják valakiről hogy mennyi, akkor hirtelen az illető más ember lesz? Rögtön elkezdenek "viselkedni", vigyázni és elmúlik a hangulat. Így aztán értem, miért kerül rögtön az életrajzom a szemétkosárba. Nincs személyes esély, nem lehet megmutatni egy pillanatra sem a valóságot, pedig nem minden 60 éves egyforma. Hiába vagyok friss, mozgékony, gyors felfogású, naprakész, érdeklődő, ezek nem illenek talán a 60 évhez?
Nézzük magamat, magammal szemben, 60 éves vagyok, tudom, és tudom, hogy mások is tudják, sokszor mondják hűha, szóval te is, hiába múlik az idő... Én pedig nem érzek semmit, semmi olyat, amit talán kéne és amit a 60 év mellé vagy mögé képzelnek, az összes sztereotípiát és elvárást. 60, na, és?! Jól érzem magam, sokszor azon kapom magam, hogy sok olyan dologra képes lennék, belevágnék, merészelném, amire 20 - 30 évesen gondolni sem mertem volna vagy nem érdekelt. Annyi mindent szeretnék még, tudnék még csinálni, olyan sok mindenre - nyilván nálam nyugodtabb emberek számára hiába való dolgokra - vágyom még. Olyan elképzeléseim és gondolataim vannak, hogy néha megkérdezem magamtól, illene ez egy 60 évesnek? Na, persze minden bolondos és izgalmas gondolat csak vágy és gondolat marad, mert a körülmények nem adnak teret. Irigylem a német és amerikai nyugdíjasokat, ott az a divat, nyilván a vagyonosabb középosztályban, hogy nyugdíj után vesznek egy lakóautót, felkerekednek és utazgatnak, elkezdenek újra élni, önfeledten, a tempójuk szerint élvezni az életet. Öreg ember, nem vén ember. A fiatalos gondolatok, vágyak és érzések mellett pedig ott van bennem egy félelem és egy harag, hogy miért nem lehet most, mennyi idő van még egy "kicsit élni"? Akkor lesz majd könnyebb, akkor lehet majd többet, mikor már úgysem érdekes?
Szóval, talán a rám kényszerített életmód miatt is van, de nem vagyok szinkronban a korommal, önmagammal. Már nyolc éve élek úgy, hogy semmit nem tehetek meg, amit szeretnék, nem lehetek önmagam. Végül is érthető, hogy ez nem élvezet. Nulla jövedelemmel, egy egész életében autonóm, és saját magát finanszírozó ember így nem érzi magát teljesnek, és nem is élvezi, hogy másra van utalva, még akkor sem, ha élvezhetné, mert természetes módon történik és szereti az illetőt.
Nem vagyok mindenható, csupa mosoly szupernagyi, hiszen nincsenek unokáim, nem sütök káprázatos tortakölteményeket és isteni sütiket, nem horgolok gyönyörű csipkesálakat és nem kötök puha, meleg pulcsikat, mert egyszerűen nem tudok és ha tudnék se okoznának örömet, és nem tudok a többi nagyival csevegni a neten, hogy "édesem, jó reggelt, csodaszép napot neked, küldök egy finom kávét habbal és sütivel, puszika...", mert nem vagyok ilyen. Persze lehet, sőt biztos, hogy a többi 60 éves sokkal jobb és ügyesebb nálam, ez nem is zavar engem és nem is bánom, hogy én esetleg más vagyok, csak azt a pillanatnyi csendet, az elkerekedő szemeket és a hirtelen változást tartom furcsának, amikor kiderül a 60. Teljesen ledöbbentem, amikor először megéreztem a hűvösséget, és azóta elég sokszor éreztem (talán, mert már figyelek rá) azt a végigmérő pillantást, ja 60 éves, az más...
Hát ilyen gondolataim vannak napok óta.
Persze, ha nagyon visszagondolok, mindig más korú voltam. 16 -18 - 20 évesen sokkal idősebbnek néztek, mert sötét keretes szemüveg volt a divat és hiába, komorrá tette az arcomat. 30 felett kezdődött a fiatalodás, azt mondták rám, kislányos vagyok, mert nem festettem, sminkeltem és szőkítettem magam az akkori divat szerint. 38 voltam, amikor 28-nak nézett az akkori barátom és sokáig nem tudta hány éves vagyok. Az is igaz, hogy 40 évesen még merészen szültem anyám minden korholása ellenére egy gyereket. 50 évesen a jelenlegi férjem több hónap ismeretség után elkérte a személyimet, mert kötötte az elképzelését a karóhoz, hogy csak 40 lehetek. A mai napig nem tudom, hogy vajon csalódott-e, amiért azt hitte, hogy egy 10 évvel fiatalabb nővel jár, mert azért akkor már benne voltunk az érzelmekben. Az együtt töltött immár kilenc évből átbolondoztunk, nevetgéltünk, mókáztunk legalább öt nagyon vidám évet. Sokáig még akkor is könnyesre tudtuk röhögni magunkat, ha gondunk volt. (ma már ez, rajtunk kívül álló okokból egyre nehezebb) Talán nem is csoda, hogy elfelejtettem az éveim számával törődni.
Mostanában gyötörnek csak különböző számvető gondolatok, mert ha jól bele gondolok az egész életemből szinte semmi nem maradt, amire azt mondhatom, íme teremtettem valamit, tettem valamit a sors, az élet asztalára. Olyan büszke voltam az egzisztenciámra, a munkámra, a helytállásomra, (egyedül éltem sokáig) és mára minden csak emlék maradt. Valahol leírtam, hogy a szüleink élete születésüktől halálukig leírt egy ívet, lehet rá mondani, hogy életpálya. Az én és persze a kortársaim életpályájának íve hirtelen megrekedt, mint egy kimerevített filmkocka, majd úgy indult tovább, hogy lehanyatlott. Nem tudom, hogy vajon csak nekem ilyen nehéz feldolgozni. Miért nem tudok örülni a nyugalomnak, miért vágyom annyira a munkára még mindig, a belső, egyéni boldogság mellett a külvilág impulzusaira, kihívásokra? Ilyen vagyok? A kimaradt, meg nem élt részek örökké hiányozni fognak és mellé még beköltözik, egyre nagyobb helyet fészkel magának bennem a bizonytalan jövőtől való félelem?
Ez jó hosszú lett, de csak jött és jött...
Újra "hétköznapok"...
2013. Jún. 14, péntek 21:50
Kategória: személyes - napló
Az árvíznek vége. A nyomait még magán viseli a környezet. Sok a felázott föld, viharvert növényzet, sár és sok sok szúnyog van.
Ma mi is nekiindultunk és kimentünk a hídhoz vásárolni. Több helyen még víz van az úton, az átfolyásoknál, 20 - 30 cm. Az útlezáró tábla még áll a falu elején és Tahitótfalu végén is, egyenlőre mindenki saját felelősségére közlekedhet és amilyenek vagyunk közlekedünk is.
Ahogy én láttam Tahi, a híd környéke bizony rosszabbul jár, mint mi, annak ellenére, hogy mindig szinte élen járunk a híradásokban. Nálunk nagyon jól sikerült a védekezés.
Persze a mi hétköznapi életünkön nem sokat változtatott az árvíz, nem igen hagyjuk el a "bázist" akkor se ha nincs akadály, mert személyes akadályunk van, speciális, saját.
Kópé most már talán tényleg megszabadulhat a téli bundától és csinos, lazább, könnyedebb, nyári bundával vagány fiúvá válhat, mert már ráérhet a nyíró hölgy, már a lovak is visszaköltöztek az árvíz sújtotta lovardába, ahol dolgozik. Alig várom, hogy lássam az okos szemét, amit most csak akkor sikerül, ha elsimogatom a bundát róla. Látszólag nem zavarja a jelenlegi állapot sem, csak arra emlékszem, hogy Tücsök kutya is milyen virgonc volt, mikor megszabadult a meleg bundától. Na, persze olyan nagyon nem hiányzik, hogy Kópé még virgoncabb legyen.
Nyugis hétvégénk lesz, a rokonság nem jön. Megjött a várva várt nyugdíj, így kényelmesen, finom ebédet főzhetek, "néha jár a finom", aztán úgyis gyorsan eljönnek a szűkösebb napok.
Végre nyár van és meleg. Annyira fogadkoztam, fogadkoztunk tavaly, hogy igyekszünk ügyesebben csinálni a "veteményezést". Azért teszem zárójelbe a veteményezés szót, mert amire én képes vagyok az még ettől messze van. Most is még nagyon kicsik az igazán (szerintem) időben elvetett (kefíres pohárba) paradicsom palántáim, hogy megint vagy nem lesz, vagy őszre lesz zöld paradicsom. Két bokor sütőtököm egyenlőre elég jól néz ki és növöget, de pont ma hallottam fél füllel a boltban, ahogy valaki mesélte mekkora az övé. Ajaj... Tudtam én, hogy attól, hogy a lakcímem vidék, még nem leszek soha őstermelő, de még saját háztáji kiskertész sem. A másik dicsérhető haszonnövényünk a krumpli, amit tulajdonképpen a kukában talált a férjem és csak úgy bedugdosta a földbe, hogy ha nem lesz belőle semmi, úgy is jó. Nőnek, mint a gomba, bokrosodnak, csak az a kérdés, mikor jönnek a kis csíkos szörnyetegek, a krumplibogarak. Kaptam tippet, ekkora területről, pár bokor, elég ha kézzel leszedegetjük. Meglátom.
Amúgy egyéb újság nincs!
Ma mi is nekiindultunk és kimentünk a hídhoz vásárolni. Több helyen még víz van az úton, az átfolyásoknál, 20 - 30 cm. Az útlezáró tábla még áll a falu elején és Tahitótfalu végén is, egyenlőre mindenki saját felelősségére közlekedhet és amilyenek vagyunk közlekedünk is.
Ahogy én láttam Tahi, a híd környéke bizony rosszabbul jár, mint mi, annak ellenére, hogy mindig szinte élen járunk a híradásokban. Nálunk nagyon jól sikerült a védekezés.
Persze a mi hétköznapi életünkön nem sokat változtatott az árvíz, nem igen hagyjuk el a "bázist" akkor se ha nincs akadály, mert személyes akadályunk van, speciális, saját.
Kópé most már talán tényleg megszabadulhat a téli bundától és csinos, lazább, könnyedebb, nyári bundával vagány fiúvá válhat, mert már ráérhet a nyíró hölgy, már a lovak is visszaköltöztek az árvíz sújtotta lovardába, ahol dolgozik. Alig várom, hogy lássam az okos szemét, amit most csak akkor sikerül, ha elsimogatom a bundát róla. Látszólag nem zavarja a jelenlegi állapot sem, csak arra emlékszem, hogy Tücsök kutya is milyen virgonc volt, mikor megszabadult a meleg bundától. Na, persze olyan nagyon nem hiányzik, hogy Kópé még virgoncabb legyen.
Nyugis hétvégénk lesz, a rokonság nem jön. Megjött a várva várt nyugdíj, így kényelmesen, finom ebédet főzhetek, "néha jár a finom", aztán úgyis gyorsan eljönnek a szűkösebb napok.
Végre nyár van és meleg. Annyira fogadkoztam, fogadkoztunk tavaly, hogy igyekszünk ügyesebben csinálni a "veteményezést". Azért teszem zárójelbe a veteményezés szót, mert amire én képes vagyok az még ettől messze van. Most is még nagyon kicsik az igazán (szerintem) időben elvetett (kefíres pohárba) paradicsom palántáim, hogy megint vagy nem lesz, vagy őszre lesz zöld paradicsom. Két bokor sütőtököm egyenlőre elég jól néz ki és növöget, de pont ma hallottam fél füllel a boltban, ahogy valaki mesélte mekkora az övé. Ajaj... Tudtam én, hogy attól, hogy a lakcímem vidék, még nem leszek soha őstermelő, de még saját háztáji kiskertész sem. A másik dicsérhető haszonnövényünk a krumpli, amit tulajdonképpen a kukában talált a férjem és csak úgy bedugdosta a földbe, hogy ha nem lesz belőle semmi, úgy is jó. Nőnek, mint a gomba, bokrosodnak, csak az a kérdés, mikor jönnek a kis csíkos szörnyetegek, a krumplibogarak. Kaptam tippet, ekkora területről, pár bokor, elég ha kézzel leszedegetjük. Meglátom.
Amúgy egyéb újság nincs!
Árvíz V. - 2013. júni. 9.
2013. Jún. 9, vasárnap 15:32
Kategória: személyes - napló
A tegnapi képekhez képest annyi a változás, hogy egyre több a víz, ezek az elöntött földek...lehet összehasonlítani.
A motorcsónak helyén is még szárazföld és kerítés volt....(ez a hely tegnapi képen is meg van víz és csónak nélkül)
három kép a golfpályáról, tegnap itt még szép, ápolt zöld füvet fényképeztem, hajnali fél 6 -kor tört be a víz, megrepedt a gát...
magasabb a víz, az országúti oldalon is, mint tegnap...
A fehér csík az országútra betört víztől védi a földeket...
Ezen a képen talán az látszik, hogy az országutat védő gát és a falu utolsó házai már milyen közel vannak, a gát mögött az úton végig víz van...
Közben az is kiderült, hogy megtörtént dél körül a tetőzés, most már csak arra kell vigyázni, hogy az ár hosszan tartó levonulása alatt át ne ázzanak a gátak, ne legyen szivárgás. Három órakor maga O.V. érkezik motorcsónakon Kisorosziba, megszemlélni az árvízi védekezés hatékonyságát.
semmi különös, tényleg csak napló...
Még mindig árvíz...2013. júni. 8.
2013. Jún. 8, szombat 16:03
Kategória: Kópé és a cicák
Mára megjött a meleg, a napsütés. Szép időnk van. Olyan a gáton sétálgatni, ami tulajdonképpen gátőrzést, figyelést jelent, mintha kirándulna az ember, a táj gyönyörű csak most a víz az úr.
Folyamatosan ellenőrizni kell.
Víz alatt vannak az országút melletti földek is.
a gát egy részlete közelről:
Itt valamilyen vetés volt...
Mi délelőtt voltunk kint a gáton, ezek a legfrissebb képek, kész a nyúlgát teljes magasítása, még az erősítés folyik a legkritikusabb helyeken.
A faluba vezető országút víz alatt van, tegnap este jött be a víz.
A faluba vezető országút víz alatt van, tegnap este jött be a víz.
Folyamatosan ellenőrizni kell.
Víz alatt vannak az országút melletti földek is.
a gát egy részlete közelről:
és messziről:
Itt valamilyen vetés volt...
Érdekes lenne egy két hangos kép a halak csobbannak és nagy lármát csapnak a békák. Nekik tetszik.
A golfpálya felé vezető egyik út...
A tetőzés vasárnap estére várható, vagy éjszaka, ezt mondják most, de változhat. A mérnökök szerint jó a gát, nem lesz gond.
Pelikán elvtársnő és Pelikán elvtárs gátőrök...
Még egy kép a kikötőről, ahol a révkikötő házikói és a kikötőt jelző oszlop áll, az szárazföld lenne, a pallók meg már a Rév utcába nyúlnak.
Sajnos a vége és a neheze, az igazi izgalom hátra van, de nem lesz gond!
Küldte: Euridike2
Pelikán elvtársnő és Pelikán elvtárs gátőrök...
Még egy kép a kikötőről, ahol a révkikötő házikói és a kikötőt jelző oszlop áll, az szárazföld lenne, a pallók meg már a Rév utcába nyúlnak.
Sajnos a vége és a neheze, az igazi izgalom hátra van, de nem lesz gond!
Küldte: Euridike2
Árvíz III. - júni. 6.
2013. Jún. 6, csütörtök 17:02
Kategória: személyes - napló
Lehet, hogy lassan unalmas lesz, de azért felteszem.
Az utat jóval a falu előtt lezárták a mai napon. Még nem öntötte el a víz, a fontos járművek, élelmiszer szállítók, orvos, katasztrófa védelmi járművek még járnak rajta, de közben folyik a védekezés, rakják a homokzsákokat.
Az utat jóval a falu előtt lezárták a mai napon. Még nem öntötte el a víz, a fontos járművek, élelmiszer szállítók, orvos, katasztrófa védelmi járművek még járnak rajta, de közben folyik a védekezés, rakják a homokzsákokat.
Újabb képek az árvízi védekezésről
Az előkészületek szemmel láthatón komolyak.
A révkikötő és környéke, emelkedett a víz, és kis házikóból is kevesebb látszik a túlparton.
Korábbi vízállások, ezt még most nem értük el, de még emelkedik.
A tó vize is magasabb ilyenkor, szinte nincs part.
A Nagy_Dunánál az elöntött rét és legelő.
Árvíz II. - júni.5.
2013. Jún. 5, szerda 20:48
Kategória: személyes - napló
További képek. Emelkedett a víz. Talán látszik a különbség a korábbihoz képest. (nem vagyok profi fotós)
A Rév utca eleje ma, láthatóan közelebb jött a víz.
Az itt és az előbbi képen is látható elemekből épül majd az újabb palló a víz közeledtével.
Sok szemetet hoz az ár.
A túlsó part messziről.
A révkikötő pihenő házikója, már csak a teteje van és még el is tűnhet.
A Rév utca eleje ma, láthatóan közelebb jött a víz.
Az itt és az előbbi képen is látható elemekből épül majd az újabb palló a víz közeledtével.
Sok szemetet hoz az ár.
A túlsó part messziről.
A révkikötő pihenő házikója, már csak a teteje van és még el is tűnhet.
Árvíz előtt...2013. júni. 3.
2013. Jún. 3, hétfő 16:06
Kategória: személyes - napló
Napok óta olvasom a híreket az interneten, hogy közeledik az idei árvíz. Ausztriában már több folyó kiöntött, Linz város víz alatt áll. Ma már Győrnél tart az ár és pár nap múlva Pesten tetőzik, vagyis ugyanakkor minket is elér. A közért hirdetőtábláján olvastuk, hogy 5-én vagy 6-án lezárják a faluba vezető országutat, onnantól kezdve pár napig se ki, se be.
Már egy két kisebb nagyobb árvizet átéltem itt ezért ismerem a viszonyítási pontokat.
(Megpróbálok normális képes beszámolót írni a jelenleg látható árvíz előtti helyzetünkről, de nem értem, miért nem tudok a képek alá, közé írni, de megoldom.)
Az első képen a túlparton két fa között egy kis barna házikó, a révkikötő pihenője, az előtte a folyópartra vezető lépcsők már vízben állnak és a kis házikót is el fogja lepni tetőzéskor a víz, ettől balra ott van már az áthelyezett kikötő.
A második kép a túlsó part, a fák előtt normál vízállásnál a partig még egy széles füves majd homokos partrész látható.
A harmadik képen a mi oldalunkon a kikötő bal oldala látszik, ott még egy út vezetne tovább, ami most víz alatt áll és kissé messzebb a vízben álló bokor még egy füves partrészen állna.
Az negyedik, ötödik kép a Rév utca, az alsó képen jól látszik az a fal, ahol a korábbi árvizek emlékeit és a legalsó téglasor alatt a vízállásokat dísztéglák jelzik. A fal aljában zöldellő virágok tetőzéskor víz alá kerülnek és ott kezdődik majd a kishajóhoz vezető palló.
Az utolsó képen a révkikötő látható, már most jóval kijjebb van a víz, mint az eredeti állapot, a kishajó előtti rész, a fal és az oszlop alatt a fákig egy széles füves sáv.
Mindig valamilyen módon túl jár az eszemen a szerkesztő program, ahányszor megnyitom az írásomat, annyiszor másképp néz ki, úgyhogy feladtam a szépítgetést. Ha a képeket megnézitek, már az is jó, rákattintva elvileg nagyobbak is lesznek. Így jár, aki nem tudja, mit csinál, csak sejti és próbálkozik, ami néha sikerül, néha nem, de mindenképpen érthetetlen dolgokat produkál.
Már egy két kisebb nagyobb árvizet átéltem itt ezért ismerem a viszonyítási pontokat.
(Megpróbálok normális képes beszámolót írni a jelenleg látható árvíz előtti helyzetünkről, de nem értem, miért nem tudok a képek alá, közé írni, de megoldom.)
Az első képen a túlparton két fa között egy kis barna házikó, a révkikötő pihenője, az előtte a folyópartra vezető lépcsők már vízben állnak és a kis házikót is el fogja lepni tetőzéskor a víz, ettől balra ott van már az áthelyezett kikötő.
A második kép a túlsó part, a fák előtt normál vízállásnál a partig még egy széles füves majd homokos partrész látható.
A harmadik képen a mi oldalunkon a kikötő bal oldala látszik, ott még egy út vezetne tovább, ami most víz alatt áll és kissé messzebb a vízben álló bokor még egy füves partrészen állna.
Az negyedik, ötödik kép a Rév utca, az alsó képen jól látszik az a fal, ahol a korábbi árvizek emlékeit és a legalsó téglasor alatt a vízállásokat dísztéglák jelzik. A fal aljában zöldellő virágok tetőzéskor víz alá kerülnek és ott kezdődik majd a kishajóhoz vezető palló.
Az utolsó képen a révkikötő látható, már most jóval kijjebb van a víz, mint az eredeti állapot, a kishajó előtti rész, a fal és az oszlop alatt a fákig egy széles füves sáv.
Június 1. szombat
2013. Jún. 1, szombat 21:02
Kategória: személyes - napló
Ma egy igazán nem szombathoz méltó szombat, nem júniushoz méltó és egyáltalán nem nyárhoz méltó szombat volt.
Borult, esős reggel, mindössze 8 fok, aztán borús víztől csepegő délelőtt, vizes levelek, vizes fű, vizes járda, vizes ajtókilincs, egyet lépsz és máris valahonnan vízcsepp hullik a nyakadba, ami alapvetően nem olyan szörnyű, de akkor már kezd utálatos lenni, amikor állítólag nyár lenne, de mégis napok óta, hosszú napok óta csak esik és hűvös van napsütés helyett.
Dél felé már kisütött kicsit bátortalanul és erőtlenül a nap. Na, persze mire kisütött a nap, addigra én bevonultam a konyhába főzőcskézni, hogy aztán a legalább két óra alatt elkészülő kissé kellemesebb hétvégi ebédet nagyjából fél óra alatt megegyük.
A délután is úgy telt, hogy hol elbúj a nap, hol kiderült, hol sötétebb, hol világosabb volt a sok imádni való zöld, amihez azért az igazi napfény és az az érzés hiányzik, hogy a kertben ülve tudjam élvezni.
Próbáltunk Kópéval sétálni, csak azt az egyszerű tényt felejtettem el, hogy mégiscsak június van és a hétvégéken tele van a település idegenekkel, hétvégézőkkel és kirándulókkal, vendégekkel. A második szomszédba is a nagymamihoz minden hétvégén jön a hatalmas pereputty, hatalmasat zabálni, hogy aztán szegény nagyi egész héten rántott levest egyen.
Szóval háromszor is irányt változtattunk, aztán feladtam. Igaz az első ok helybéli volt, mert vannak nagyon egyoldalúan gondolkozó emberek, vagyis az ő filozófiájuk a "miénk itt a tér", ami annyit jelent, hogy nem mozdulnak egy tapodtat sem, nem térnek ki, nem szólnak a gyerekükre, azaz kutyástul, pórázostul minden erőmet összeszedve, mert a gyerek még bosszantja a kutyát, igyekszem majdnem beleolvadni a kerítésbe. Tehát időben megláttam ezt a társulatot és visszafordultam először. Amikor az utca másik végébe értünk, éppen jött három fiúcska, labdát pattogtattak és üvöltöttek, mint az indiánok, ami természetesen nem baj, mikor és hol üvöltsenek, ha nem hétvégén, vidéken, csak hát ez egy síri csendhez szokott, önérzetes, szertelen, ifjú kutyusnak nem könnyű megpróbáltatás, "rendet akar csinálni". No, inkább ismét hátra arc, szerencsére sarkon lakunk, elindultam a harmadik irány felé. Egy darabig mentünk, aztán kiderült, hogy a hátsó szomszédban a legalább hat ott tartózkodó gyerek közül három a legelőnyi telek helyett az utcán focizik. (kicsi gyerekek, a szülők valahol a kertben) Labda, gyerekek, futkosás, ordítás, nem Kópénak való, innen aztán hazamentünk.
Csak, hogy félreértés ne essék, nehogy vén banyának nézzetek, csak azt akartam, hogy ne legyen gond. Nincs nekem semmi bajom, se a zajjal, (meg se hallom, nem zavar) se a vidámsággal, játékkal, gyerekekkel, sőt. Csak Kópé olyan helyről érkezett, ahol nem voltak soha a társaságában kisgyerekek és hát mi is csak ketten vagyunk, és a fiaim is felnőttek, plusz még csendhez és nyugalomhoz van szokva. Gondoltam azért jobb az óvatosság, szót fogad, de akkor, ha nyugodtak a körülmények, még tanuló, ha izgalomba jön, akkor már nem annyira, ez a póráz meg Tücsöké, az uszkáré volt, neki talán kicsit gyönge. Békés sétához kitűnő, mert hosszú és nagy szabadságot ad neki, ha meg jön valaki vagy autó, akkor én gyorsan felé közelítve visszahúzom a pórázt.
Szóval, ez volt a mai nap története. Ebből azért annyi jó származott, hogy a férjem megígérte, hogy "majd kivisszük együtt", (vajon mikor lesz?) - esetleg kocsival - az ártéri rétre, ott elengedhetjük, hiszen nincs ott egy lélek se és kedvére rohangálhat.
Au revoir! C'est la vie!
Borult, esős reggel, mindössze 8 fok, aztán borús víztől csepegő délelőtt, vizes levelek, vizes fű, vizes járda, vizes ajtókilincs, egyet lépsz és máris valahonnan vízcsepp hullik a nyakadba, ami alapvetően nem olyan szörnyű, de akkor már kezd utálatos lenni, amikor állítólag nyár lenne, de mégis napok óta, hosszú napok óta csak esik és hűvös van napsütés helyett.
Dél felé már kisütött kicsit bátortalanul és erőtlenül a nap. Na, persze mire kisütött a nap, addigra én bevonultam a konyhába főzőcskézni, hogy aztán a legalább két óra alatt elkészülő kissé kellemesebb hétvégi ebédet nagyjából fél óra alatt megegyük.
A délután is úgy telt, hogy hol elbúj a nap, hol kiderült, hol sötétebb, hol világosabb volt a sok imádni való zöld, amihez azért az igazi napfény és az az érzés hiányzik, hogy a kertben ülve tudjam élvezni.
Próbáltunk Kópéval sétálni, csak azt az egyszerű tényt felejtettem el, hogy mégiscsak június van és a hétvégéken tele van a település idegenekkel, hétvégézőkkel és kirándulókkal, vendégekkel. A második szomszédba is a nagymamihoz minden hétvégén jön a hatalmas pereputty, hatalmasat zabálni, hogy aztán szegény nagyi egész héten rántott levest egyen.
Szóval háromszor is irányt változtattunk, aztán feladtam. Igaz az első ok helybéli volt, mert vannak nagyon egyoldalúan gondolkozó emberek, vagyis az ő filozófiájuk a "miénk itt a tér", ami annyit jelent, hogy nem mozdulnak egy tapodtat sem, nem térnek ki, nem szólnak a gyerekükre, azaz kutyástul, pórázostul minden erőmet összeszedve, mert a gyerek még bosszantja a kutyát, igyekszem majdnem beleolvadni a kerítésbe. Tehát időben megláttam ezt a társulatot és visszafordultam először. Amikor az utca másik végébe értünk, éppen jött három fiúcska, labdát pattogtattak és üvöltöttek, mint az indiánok, ami természetesen nem baj, mikor és hol üvöltsenek, ha nem hétvégén, vidéken, csak hát ez egy síri csendhez szokott, önérzetes, szertelen, ifjú kutyusnak nem könnyű megpróbáltatás, "rendet akar csinálni". No, inkább ismét hátra arc, szerencsére sarkon lakunk, elindultam a harmadik irány felé. Egy darabig mentünk, aztán kiderült, hogy a hátsó szomszédban a legalább hat ott tartózkodó gyerek közül három a legelőnyi telek helyett az utcán focizik. (kicsi gyerekek, a szülők valahol a kertben) Labda, gyerekek, futkosás, ordítás, nem Kópénak való, innen aztán hazamentünk.
Csak, hogy félreértés ne essék, nehogy vén banyának nézzetek, csak azt akartam, hogy ne legyen gond. Nincs nekem semmi bajom, se a zajjal, (meg se hallom, nem zavar) se a vidámsággal, játékkal, gyerekekkel, sőt. Csak Kópé olyan helyről érkezett, ahol nem voltak soha a társaságában kisgyerekek és hát mi is csak ketten vagyunk, és a fiaim is felnőttek, plusz még csendhez és nyugalomhoz van szokva. Gondoltam azért jobb az óvatosság, szót fogad, de akkor, ha nyugodtak a körülmények, még tanuló, ha izgalomba jön, akkor már nem annyira, ez a póráz meg Tücsöké, az uszkáré volt, neki talán kicsit gyönge. Békés sétához kitűnő, mert hosszú és nagy szabadságot ad neki, ha meg jön valaki vagy autó, akkor én gyorsan felé közelítve visszahúzom a pórázt.
Szóval, ez volt a mai nap története. Ebből azért annyi jó származott, hogy a férjem megígérte, hogy "majd kivisszük együtt", (vajon mikor lesz?) - esetleg kocsival - az ártéri rétre, ott elengedhetjük, hiszen nincs ott egy lélek se és kedvére rohangálhat.
Au revoir! C'est la vie!
Májusi eső...május 29.
2013. Máj. 29, szerda 22:22
Kategória: személyes - napló
Reggel alig volt egy kis rövid napsütés, mégis mostam, mert azért ma jóval melegebben indult a nap, mint jó pár napja már. Voltam olyan bátor, hogy még ki is teregettem, a nap néha néha előbújt, kis szellő is fújt, így elég jól száradtak a ruhák.
A szokásos délelőtti háztartási program és az ebédet követő rövid ejtőzés után, a borús ég ellenére csak elindultunk sétálni Kópéval. Az égboltnak a Kis - Duna felőli része volt eléggé sötét, mintha arról jönne az eső, felettünk még éppen sütött a nap, gondoltam, ha kicsit sietünk még megúszhatjuk. Még a felénél se jártunk, mikor érdekes jelenségnek voltam a tanúja. Ahol éppen haladtunk, ott szokatlanul nagy de, az aszfalton egymástól távol mutatkozó cseppekben esni kezdett az eső. Olyan furcsán ritkásan esett és még sütött a nap. Alig értünk néhány házzal távolabbra, ott egyáltalán nem látszottak az úton a feltűnő nagy cseppek. Talán éppen az esőhatáron jártunk. Gondoltam biztos a szemközti sötét felhőnek a legszéléből lepett meg bennünket pár csepp. Nem fordultam vissza, mert nagyjából mindegy volt a távolság a kört illetően. Azt lestem a szokásos helyen, hogy nincs e véletlenül szivárvány, esett is, sütött is a nap és egy felől borult is volt az ég, de nem volt ekkora szerencsém, pedig itt viszonylag gyakran van szivárvány. Többet láttam, amióta itt élek, mint egész életemben addig.
Mentünk tovább és egyszer csak elkezdett újra a nagy cseppekben esni az eső, de eleinte még mindig csak olyan ritkásan, majd később erősödött. Próbáltam szaporázni a lépteimet, de a kutyát egyáltalán nem zavarta az eső, kemény fiú és még mindig komoly bundája van, a másik ész nélkül iszkolt volna haza. Egyre jobban eleredt, de még mindig nem a szokásos eső, hanem ez a fura nagycseppes. Eszembe jutottak a ruhák, de nem szoktam telefont vinni, vajon beviszi-e őket a párom. Hamar hazaértünk, nagyon nem áztam meg, leginkább a hajam és természetesen ott voltak a kötélen a ruhák. Gyorsan összeszedtem mindent, pont szárazak voltak már, de megáztak annyira, hogy újra vizesek lettek. Mire bent újra teregettem persze, hogy kint elállt az eső. Csak pont annyi esett, hogy séta közben megázzunk és vizesek legyenek a már száraz ruhák. Persze a fene bánná az egész sztorit, az apró kis záport, ha nem olvastam volna épp pár perce az interneten, hogy legalább jó két hétig rossz idő lesz.
Azon gondolkoztam, hogy ha két hétig rossz és esős idő van, esetleg beleeshet a Medárd nap is. Vajon a mostanában a régihez képest eléggé megváltozott időjárás, a globális felmelegedés ellenére érvényes-e még a Medárd napi esővel kapcsolatos időjárási népi megfigyelés, a 40 nap eső jóslata? Erre kíváncsi vagyok, persze nem tudományosan, de majd megtapasztalom.
Ez a különös eső legalább volt annyira érdekes, hogy érdemes volt írni róla.
A szokásos délelőtti háztartási program és az ebédet követő rövid ejtőzés után, a borús ég ellenére csak elindultunk sétálni Kópéval. Az égboltnak a Kis - Duna felőli része volt eléggé sötét, mintha arról jönne az eső, felettünk még éppen sütött a nap, gondoltam, ha kicsit sietünk még megúszhatjuk. Még a felénél se jártunk, mikor érdekes jelenségnek voltam a tanúja. Ahol éppen haladtunk, ott szokatlanul nagy de, az aszfalton egymástól távol mutatkozó cseppekben esni kezdett az eső. Olyan furcsán ritkásan esett és még sütött a nap. Alig értünk néhány házzal távolabbra, ott egyáltalán nem látszottak az úton a feltűnő nagy cseppek. Talán éppen az esőhatáron jártunk. Gondoltam biztos a szemközti sötét felhőnek a legszéléből lepett meg bennünket pár csepp. Nem fordultam vissza, mert nagyjából mindegy volt a távolság a kört illetően. Azt lestem a szokásos helyen, hogy nincs e véletlenül szivárvány, esett is, sütött is a nap és egy felől borult is volt az ég, de nem volt ekkora szerencsém, pedig itt viszonylag gyakran van szivárvány. Többet láttam, amióta itt élek, mint egész életemben addig.
Mentünk tovább és egyszer csak elkezdett újra a nagy cseppekben esni az eső, de eleinte még mindig csak olyan ritkásan, majd később erősödött. Próbáltam szaporázni a lépteimet, de a kutyát egyáltalán nem zavarta az eső, kemény fiú és még mindig komoly bundája van, a másik ész nélkül iszkolt volna haza. Egyre jobban eleredt, de még mindig nem a szokásos eső, hanem ez a fura nagycseppes. Eszembe jutottak a ruhák, de nem szoktam telefont vinni, vajon beviszi-e őket a párom. Hamar hazaértünk, nagyon nem áztam meg, leginkább a hajam és természetesen ott voltak a kötélen a ruhák. Gyorsan összeszedtem mindent, pont szárazak voltak már, de megáztak annyira, hogy újra vizesek lettek. Mire bent újra teregettem persze, hogy kint elállt az eső. Csak pont annyi esett, hogy séta közben megázzunk és vizesek legyenek a már száraz ruhák. Persze a fene bánná az egész sztorit, az apró kis záport, ha nem olvastam volna épp pár perce az interneten, hogy legalább jó két hétig rossz idő lesz.
Azon gondolkoztam, hogy ha két hétig rossz és esős idő van, esetleg beleeshet a Medárd nap is. Vajon a mostanában a régihez képest eléggé megváltozott időjárás, a globális felmelegedés ellenére érvényes-e még a Medárd napi esővel kapcsolatos időjárási népi megfigyelés, a 40 nap eső jóslata? Erre kíváncsi vagyok, persze nem tudományosan, de majd megtapasztalom.
Ez a különös eső legalább volt annyira érdekes, hogy érdemes volt írni róla.
Hétfő, még mindig hideg, máj. 27.
2013. Máj. 27, hétfő 21:52
Kategória: személyes - napló
Pusztán a változatosság kedvéért és természetesen ismét nem történt semmi. Nem is tudom, miért gondoltam én, hogy ebből lehet egyáltalán naplót írni? Talán csak azért, mert megcsömörlöttem a komoly témáktól és a másik blogtér stílusától.
Igyekeztem a semmit emészthető, olvasható formában feldolgozni. Valószínűleg itt meg is akadok, mert az olvasók nem jönnek, amit nem csodálok és én sem tudom többféleképpen megírni ugyanazt.
Vagyis, ébredés, arra, hogy a kutya nyalja a kezemet és a cica dorombol a lábamnál.
Reggeli.
Vásárlás.
Főzés, azaz ma csak kiegészítés és melegítés.
Olvasás és internet párhuzamosan, csukott ajtó mellett, bent a nappaliban. (a férjem alszik)
Délutáni kávé. (ezt a férjem prezentálja, valahogy így alakult ki)
Séta a kutyával. Elvirágzott az akác, kókadtan lógnak a fákon a félig elszáradt, színüket vesztett virágfürtök. A táj, bár ugyanolyan szép, mégis barátságtalanul borongós. A kutyát mindez persze nem érdekli, boldogan rohan előre, amennyire a hosszú póráz engedi.
Nem találkoztunk senkivel.
Vacsora. Először az állatok, aztán én is harapok valamit.
TV, természetesen híradók és elemző műsorok, a párom szereti idegesíteni magát, mindig megfogadja, hogy nem, de igen.
Azt nem írtam bele, hogy közben közben mindig valamiről, ami éppen adódik, beszélgetünk, ami általában, mint kommentár kezdődik, arról, amit vagy közösen látunk vagy valamelyikünk olvas.
Kilenc után a párom felmegy, de előbb Ő is eszik, szeret későn vacsorázni.
Jön a barátnőm a chaten. Kibeszélünk mindent, ami eszünkbe jut. Mindig Ő búcsúzik, korábban fekszik, mint én.
Aztán már csak magam vagyok, lábamnál a kutyával. Tévézgetek, persze ha találok valami normálisat, ami elég ritka, tehát a TV inkább háttér. Böngészek olvasgatok, néha ráakadok pár percre egy - egy ismerősre. Váltok pár tőmondatot valamelyik fiammal a skype segítségével.
Van ebben sz egészben valami változatosság, valami "szórakoztató", valami, ami picit is eltér az előző naptól? Aki megtalálja, szóljon!
Addig is...maradok...
Igyekeztem a semmit emészthető, olvasható formában feldolgozni. Valószínűleg itt meg is akadok, mert az olvasók nem jönnek, amit nem csodálok és én sem tudom többféleképpen megírni ugyanazt.
Vagyis, ébredés, arra, hogy a kutya nyalja a kezemet és a cica dorombol a lábamnál.
Reggeli.
Vásárlás.
Főzés, azaz ma csak kiegészítés és melegítés.
Olvasás és internet párhuzamosan, csukott ajtó mellett, bent a nappaliban. (a férjem alszik)
Délutáni kávé. (ezt a férjem prezentálja, valahogy így alakult ki)
Séta a kutyával. Elvirágzott az akác, kókadtan lógnak a fákon a félig elszáradt, színüket vesztett virágfürtök. A táj, bár ugyanolyan szép, mégis barátságtalanul borongós. A kutyát mindez persze nem érdekli, boldogan rohan előre, amennyire a hosszú póráz engedi.
Nem találkoztunk senkivel.
Vacsora. Először az állatok, aztán én is harapok valamit.
TV, természetesen híradók és elemző műsorok, a párom szereti idegesíteni magát, mindig megfogadja, hogy nem, de igen.
Azt nem írtam bele, hogy közben közben mindig valamiről, ami éppen adódik, beszélgetünk, ami általában, mint kommentár kezdődik, arról, amit vagy közösen látunk vagy valamelyikünk olvas.
Kilenc után a párom felmegy, de előbb Ő is eszik, szeret későn vacsorázni.
Jön a barátnőm a chaten. Kibeszélünk mindent, ami eszünkbe jut. Mindig Ő búcsúzik, korábban fekszik, mint én.
Aztán már csak magam vagyok, lábamnál a kutyával. Tévézgetek, persze ha találok valami normálisat, ami elég ritka, tehát a TV inkább háttér. Böngészek olvasgatok, néha ráakadok pár percre egy - egy ismerősre. Váltok pár tőmondatot valamelyik fiammal a skype segítségével.
Van ebben sz egészben valami változatosság, valami "szórakoztató", valami, ami picit is eltér az előző naptól? Aki megtalálja, szóljon!
Addig is...maradok...
Semmi...május 23.
2013. Máj. 23, csütörtök 21:56
Kategória: személyes - napló
Hát a semmiről írni bizony nehéz, még egyszerű naplót is nehéz.
Tényleg minden nap egyforma.
Milyen jó is volt dolgozni, telt az idő és volt feladat, amit természetes volt, hogy el kell végezni.
Voltak munkatársaim, olyan helyen dolgoztam, hogy voltak ügyfeleim, és jártak az utcán emberek, és, és, és,...........mindenféle mozgalmas érdekes dolgok történtek körülöttem.
Persze ki tudja, ha gondoltam volna arra, hogy megfogalmazzam, akkor talán ott is azt mondtam volna, hogy minden nap egyforma, mondjuk az egyforma ugyan más szintet jelentett akkor, de lehet hogy így volt, hétköznapian egyforma.
Kicsi gyerekek esetében szokták mondani, hogy nehezebben fejlődik egy kicsi ingerszegény környezetben.
Vajon hogy hat az ingerszegény környezet a felnőttekre?
Eleinte jó volt, olyan volt, mint valami simogató nyugalom. Igaz, éppen, mikor én vidékre költöztem, abban az időszakban kissé nyugtalan, feszültséggel teli légkör volt az irodában és a kolléganők a feszültséget többnyire egymáson vezették le. Szóval feszült volt a helyzet és a hangulat, nap, mint nap. Így aztán nem volt túl nehéz elfogadni azt a feltételt, hogy ha együtt akarunk élni, az csak itt vidéken lehet.
Persze ott volt kettőnk közös naivitása, hogy nem létezik, hogy egy nő ne találna valami egyszerű munkát. Hát tévedtünk, mindketten.
Eltelt nyolc év az áhított és szeretett munka nélkül, ami nem mellékesen utazással együtt elvesz minimum 8 - 12 órát az ember életéből, napjából.
Eddig komolyan kárpótolt a hiányzó munka miatt az írás és örömet is okozott. Voltak elképzeléseim és céljaim, sok mindent kipróbáltam és sokat "ábrándoztam". Eljutottam odáig, hogy minden tekintetben "csalódtam", a sorozatos "csalódások " letaglóztak és ideiglenesen, mert az ilyesmi el szokott múlni, kiveszett belőlem a lendület, a hév, mindenféle hangulat, késztetés és egészséges "izgágaság". Nem vagyok önmagam.
Még nem érzem a koromat, olyan érzésem van, hogy még olyan sok minden van bennem és még olyan sok mindent szeretnék csinálni...csak be vagyok zárva önmagamba és - ki kell mondanom - a pénztelenség börtönébe, ki sem mozdulhatok. A másik fura érzés az a "félelem", (nem igazi csak képletes) hogy vajon meddig fog még tartani az aktivitás érzés, mikor fogy el, mikor adom fel akaratlanul. Ha erre gondolok, mindig azt érzem, most kéne még kicsit élni, még van egy kis időm, aztán már mindegy, sőt később jó lesz a nyugalom.
Az az érzés, az a tűz, az a lendület és hangulat hiányzik az életemből, amit érzek mindig amikor valamit csinálni kell, amikor feladat van, amikor valamibe belevethetem magam, teljes erőbedobással. A legkisebb dolgot is hévvel, élvezettel tudtam csinálni, irigyeltek is érte, hát ez hiányzik. Talán erre mondják mostanában divatos kifejezéssel, hogy az "adrenalin"?
Hát ezért mondom én, hogy minden nap egyforma és nem történik semmi.
Felkelek, reggelizünk, közértbe megyünk, nem is minden nap, főzök, vagy még plusz más háztartási munka, ebédelünk, konyhát összerendezem, olvasok, sétálok a kutyával, egy lélekkel nem találkozom, aztán tévé, internet, vacsora az állatoknak és nekünk, tévé, internet, de mindkettőben szinte semmi érdekes, egy esti beszélgetés a barátnőmmel, ez öröm, és mindez szinte óramű pontossággal ugyanakkor és ugyanúgy.
Van olyan ember, akinek szüksége van a rendszerre, én nem jól bírom a tökéletes rendszert. Persze itt a férjem és beszélgetünk, együtt vagyunk, több mindent együtt csinálunk, de ez valahogy kevés, ez alatt nem azt kell érteni, hogy nem jó, nagyon jó csak "kevés". Úgy kevés, hogy naponta sok sok emberrel találkozunk egész életünkben, az utcán, a villamoson, a buszon, a boltban, a munkahelyen, mindenhol, ahol megfordulunk életünk folyamán, itt meg tényleg senkivel, alig többel, mint egy lakatlan szigeten.
Na, de fogjam be a szám és ne panaszkodjak, sose legyen ennél nagyobb bajom.
Hát így lehet a semmiről írni.
Tényleg minden nap egyforma.
Milyen jó is volt dolgozni, telt az idő és volt feladat, amit természetes volt, hogy el kell végezni.
Voltak munkatársaim, olyan helyen dolgoztam, hogy voltak ügyfeleim, és jártak az utcán emberek, és, és, és,...........mindenféle mozgalmas érdekes dolgok történtek körülöttem.
Persze ki tudja, ha gondoltam volna arra, hogy megfogalmazzam, akkor talán ott is azt mondtam volna, hogy minden nap egyforma, mondjuk az egyforma ugyan más szintet jelentett akkor, de lehet hogy így volt, hétköznapian egyforma.
Kicsi gyerekek esetében szokták mondani, hogy nehezebben fejlődik egy kicsi ingerszegény környezetben.
Vajon hogy hat az ingerszegény környezet a felnőttekre?
Eleinte jó volt, olyan volt, mint valami simogató nyugalom. Igaz, éppen, mikor én vidékre költöztem, abban az időszakban kissé nyugtalan, feszültséggel teli légkör volt az irodában és a kolléganők a feszültséget többnyire egymáson vezették le. Szóval feszült volt a helyzet és a hangulat, nap, mint nap. Így aztán nem volt túl nehéz elfogadni azt a feltételt, hogy ha együtt akarunk élni, az csak itt vidéken lehet.
Persze ott volt kettőnk közös naivitása, hogy nem létezik, hogy egy nő ne találna valami egyszerű munkát. Hát tévedtünk, mindketten.
Eltelt nyolc év az áhított és szeretett munka nélkül, ami nem mellékesen utazással együtt elvesz minimum 8 - 12 órát az ember életéből, napjából.
Eddig komolyan kárpótolt a hiányzó munka miatt az írás és örömet is okozott. Voltak elképzeléseim és céljaim, sok mindent kipróbáltam és sokat "ábrándoztam". Eljutottam odáig, hogy minden tekintetben "csalódtam", a sorozatos "csalódások " letaglóztak és ideiglenesen, mert az ilyesmi el szokott múlni, kiveszett belőlem a lendület, a hév, mindenféle hangulat, késztetés és egészséges "izgágaság". Nem vagyok önmagam.
Még nem érzem a koromat, olyan érzésem van, hogy még olyan sok minden van bennem és még olyan sok mindent szeretnék csinálni...csak be vagyok zárva önmagamba és - ki kell mondanom - a pénztelenség börtönébe, ki sem mozdulhatok. A másik fura érzés az a "félelem", (nem igazi csak képletes) hogy vajon meddig fog még tartani az aktivitás érzés, mikor fogy el, mikor adom fel akaratlanul. Ha erre gondolok, mindig azt érzem, most kéne még kicsit élni, még van egy kis időm, aztán már mindegy, sőt később jó lesz a nyugalom.
Az az érzés, az a tűz, az a lendület és hangulat hiányzik az életemből, amit érzek mindig amikor valamit csinálni kell, amikor feladat van, amikor valamibe belevethetem magam, teljes erőbedobással. A legkisebb dolgot is hévvel, élvezettel tudtam csinálni, irigyeltek is érte, hát ez hiányzik. Talán erre mondják mostanában divatos kifejezéssel, hogy az "adrenalin"?
Hát ezért mondom én, hogy minden nap egyforma és nem történik semmi.
Felkelek, reggelizünk, közértbe megyünk, nem is minden nap, főzök, vagy még plusz más háztartási munka, ebédelünk, konyhát összerendezem, olvasok, sétálok a kutyával, egy lélekkel nem találkozom, aztán tévé, internet, vacsora az állatoknak és nekünk, tévé, internet, de mindkettőben szinte semmi érdekes, egy esti beszélgetés a barátnőmmel, ez öröm, és mindez szinte óramű pontossággal ugyanakkor és ugyanúgy.
Van olyan ember, akinek szüksége van a rendszerre, én nem jól bírom a tökéletes rendszert. Persze itt a férjem és beszélgetünk, együtt vagyunk, több mindent együtt csinálunk, de ez valahogy kevés, ez alatt nem azt kell érteni, hogy nem jó, nagyon jó csak "kevés". Úgy kevés, hogy naponta sok sok emberrel találkozunk egész életünkben, az utcán, a villamoson, a buszon, a boltban, a munkahelyen, mindenhol, ahol megfordulunk életünk folyamán, itt meg tényleg senkivel, alig többel, mint egy lakatlan szigeten.
Na, de fogjam be a szám és ne panaszkodjak, sose legyen ennél nagyobb bajom.
Hát így lehet a semmiről írni.
Akácok, felhők, tájak...
2013. Máj. 21, kedd 21:40
Kategória: személyes - napló
Akácok, felhők, tájképek...május 21.
Napok óta készülök, hogy séta közben a virágzó akácfákat fényképezzem. Végre nem felejtettem el gépet vinni, igaz lassan elvirágoznak, ez már nem a teljes pompa, nem a legcsodásabb színek, de még élvezhető. A képek se tökéletesek, mert ugye egy izgága kutyussal voltam sétálni.
Sajnos sokkal több kép van, de lehet, hogy talán több nem fér egy bejegyzésbe? Ennyi telik tőlem.
Napok óta készülök, hogy séta közben a virágzó akácfákat fényképezzem. Végre nem felejtettem el gépet vinni, igaz lassan elvirágoznak, ez már nem a teljes pompa, nem a legcsodásabb színek, de még élvezhető. A képek se tökéletesek, mert ugye egy izgága kutyussal voltam sétálni.
Sajnos sokkal több kép van, de lehet, hogy talán több nem fér egy bejegyzésbe? Ennyi telik tőlem.
Pünkösd...(május 19.)
2013. Máj. 19, vasárnap 22:22
Kategória: személyes - napló
Szalad az idő, de mennyire! Már május vége közeleg. Vasárnap is van, ünnep is van, nagy itt a nyüzsgés az üdülőtelepen. Sokan vannak kint családostul, vendégestül.
Délután elindultam sétálni Kópéval, de csak a sarokig jutottam. Láttam, hogy közeledik 5 - 6 különböző korú gyerek, mindenféle ketyeréken, bicikliken, ordítva és két őket irányítani próbáló, sipítva túlkiabálni igyekvő aggódó anyuka, úgyhogy jobbnak láttam visszafordulni. Ilyenkor még ritka nálunk az ekkora zsivaj, Kópé még nem igen találkozott ezzel a helyzettel, a póráz neki kissé gyenge,Tücsöktől, az uszkártól örökölte. Laza sétára jó, mert jó hosszú, nem is érzi, hogy pórázon van és nem húz, de ki tudja mi történik a váratlan helyzetben, még elszakadhat. Tudom rövidre fogni, de mégis. Szóval visszafordultunk.
Este fél kilenckor, még mindig világos volt, úgyhogy újra nekiindultunk. Gond nélkül végigjártuk a legegyszerűbb útvonalunkat. Egy dolog "zavart", azaz dehogy zavart, inkább úgy mondanám pokolian irigykedtem. Szinte minden kertből vidám beszélgetés, hangos nevetés hallatszott, sok helyen tábortüzet is raktak, vagyis szórakoztak, buliztak, életkortól függetlenül. Mostanában tapasztaltam azt a tendenciát, hogy a hozzánk hasonló nyugdíjas vagy nyugdíj közeli házaspárok összebarátkoznak, összejárnak, szórakoznak, beszélgetnek kicsit a maguk módján. Egyre többen költöznek ki állandóra, ezért most kezdődtek az igazi ismerkedések. Célozgattam a férjemnek, de nem vette a lapot, nem esett neki le a tantusz, hogy miért mondom. Nekem egyre jobban hiányzik a társasági élet, ő meg az idő múlásával egyre zárkózottabbá válik, ami a külvilágot illeti. Azt mondja mindig: "nekem nem kell már semmi más, csak hogy Te itt legyél mellettem." Nagyon szeretem a férjemet, tökéletes párom, jobbat nem is kívánhatnék, és nyilván nem hiányozna ennyire a társaság, ha dolgozhatnék, eljárnék itthonról.
Olvastam a facebookon, hogy sokan pótnagymamát szeretnének, még aktív, jó karban lévő, friss nyugdíjas, vagy nem dolgozó tapasztalt idősebb hölgyek személyében, akik segítenének a gyereknevelésben, mert jobbak, tapasztaltabbak, mint egy ifjú bébicsősz. Ez így nagyon jól hangzik. Van egyesület is, ahol összegyűjtik az ilyen hölgyeket, no, de önkéntes alapon, ingyen, hobbi szinten működik. Magyarul az mehet, aki ráér, unatkozik, nem az, akinek jól jönne pár forint. Hát sajnos így már el is vethetem az eleinte örömmel olvasott ötletet. Szívesen csinálnám, párszor már vállaltam is ilyet, de nem ingyen, hiszen még annyi pénzem sincs, hogy a helyszínre utazzak. Különben is a bébicsősz sem ingyenes, akkor az idegen pótnagyi miért az?
Nincs semmilyen lehetőség se hivatalosan, se magánúton. Mire nyugdíjba megyek, ha lesz még nyugdíj, a kiszámításkor senkit sem fog érdekelni, hogy mennyire szerettem volna dolgozni, csak majd rossz pontnak számít a sok kimaradt év, pedig nagyon sokat dolgoztam, amíg dolgoztam, sokszor még otthonra is munkát vittem. Na, de ez már talán csak álom, nem is volt igaz?
Elkalandoztam. Ez az egész írás a "vágyamról" szól, de hát a napló, az napló.
Délután elindultam sétálni Kópéval, de csak a sarokig jutottam. Láttam, hogy közeledik 5 - 6 különböző korú gyerek, mindenféle ketyeréken, bicikliken, ordítva és két őket irányítani próbáló, sipítva túlkiabálni igyekvő aggódó anyuka, úgyhogy jobbnak láttam visszafordulni. Ilyenkor még ritka nálunk az ekkora zsivaj, Kópé még nem igen találkozott ezzel a helyzettel, a póráz neki kissé gyenge,Tücsöktől, az uszkártól örökölte. Laza sétára jó, mert jó hosszú, nem is érzi, hogy pórázon van és nem húz, de ki tudja mi történik a váratlan helyzetben, még elszakadhat. Tudom rövidre fogni, de mégis. Szóval visszafordultunk.
Este fél kilenckor, még mindig világos volt, úgyhogy újra nekiindultunk. Gond nélkül végigjártuk a legegyszerűbb útvonalunkat. Egy dolog "zavart", azaz dehogy zavart, inkább úgy mondanám pokolian irigykedtem. Szinte minden kertből vidám beszélgetés, hangos nevetés hallatszott, sok helyen tábortüzet is raktak, vagyis szórakoztak, buliztak, életkortól függetlenül. Mostanában tapasztaltam azt a tendenciát, hogy a hozzánk hasonló nyugdíjas vagy nyugdíj közeli házaspárok összebarátkoznak, összejárnak, szórakoznak, beszélgetnek kicsit a maguk módján. Egyre többen költöznek ki állandóra, ezért most kezdődtek az igazi ismerkedések. Célozgattam a férjemnek, de nem vette a lapot, nem esett neki le a tantusz, hogy miért mondom. Nekem egyre jobban hiányzik a társasági élet, ő meg az idő múlásával egyre zárkózottabbá válik, ami a külvilágot illeti. Azt mondja mindig: "nekem nem kell már semmi más, csak hogy Te itt legyél mellettem." Nagyon szeretem a férjemet, tökéletes párom, jobbat nem is kívánhatnék, és nyilván nem hiányozna ennyire a társaság, ha dolgozhatnék, eljárnék itthonról.
Olvastam a facebookon, hogy sokan pótnagymamát szeretnének, még aktív, jó karban lévő, friss nyugdíjas, vagy nem dolgozó tapasztalt idősebb hölgyek személyében, akik segítenének a gyereknevelésben, mert jobbak, tapasztaltabbak, mint egy ifjú bébicsősz. Ez így nagyon jól hangzik. Van egyesület is, ahol összegyűjtik az ilyen hölgyeket, no, de önkéntes alapon, ingyen, hobbi szinten működik. Magyarul az mehet, aki ráér, unatkozik, nem az, akinek jól jönne pár forint. Hát sajnos így már el is vethetem az eleinte örömmel olvasott ötletet. Szívesen csinálnám, párszor már vállaltam is ilyet, de nem ingyen, hiszen még annyi pénzem sincs, hogy a helyszínre utazzak. Különben is a bébicsősz sem ingyenes, akkor az idegen pótnagyi miért az?
Nincs semmilyen lehetőség se hivatalosan, se magánúton. Mire nyugdíjba megyek, ha lesz még nyugdíj, a kiszámításkor senkit sem fog érdekelni, hogy mennyire szerettem volna dolgozni, csak majd rossz pontnak számít a sok kimaradt év, pedig nagyon sokat dolgoztam, amíg dolgoztam, sokszor még otthonra is munkát vittem. Na, de ez már talán csak álom, nem is volt igaz?
Elkalandoztam. Ez az egész írás a "vágyamról" szól, de hát a napló, az napló.
semmi különös, tényleg csak napló...
Szombat (május 18.)
2013. Máj. 18, szombat 23:55
Kategória: személyes - napló
Kicsit későn kezdtem a csirke előkészítését. Mindig konyhakészen, darabolva, adagokra osztva teszem a mélyhűtőbe, hogy már csak főzni kell a kiolvasztás után. Ma hozta a szomszéd (Ő a "közvetítő, házhoz szállító") Nem is csirke volt ez hanem minimum egy strucc és gyönyörű, tökéletesen megpucolt és friss. Másodszor kaptam így, eddig nem tudtam, hogy van ez a lehetőség. Nos, íme a sok apró hátrány mellett az ehhez hasonló lehetőségek a vidéki élet előnyei. Minden második hónapban tudok egy ilyen csodacsirkéhez hozzájutni. Én nagyon szeretem a csirke mellét és a szárnyát. A többiek a fiúk és a párom inkább a combját, nálunk a minimum 4 lábú csirke lenne az ideális. Ez volt a mai nap fő és fontos eseménye.
Délelőtt porszívóztam és mostam, sütött a nap és meg is száradt minden. Délután pedig a szekrényt rendeztem, előre raktam a nyári holmijaimat.
Délután a szokásos sétát tettem a kutyával és kiválasztottam azokat a fákat és tájrészleteket, amiket muszáj lefényképezni, majd holnap elmegyek egyedül is, vagy elcsalom a páromat, mert aztán elvirágzik az akác.
Este itt voltak a férjem lányáék az unokájával. Kópét én tartottam pórázon, magam mellett, mert hirtelen és esetleg feldöntené a gyereket. Érdekes dolgot csinált a kutya. Ugye van két cicánk, a kis fekete nőstény és a tarka kandúr. A kis fekete bejött a nappaliba és próbálták megfogni, hogy a kislány simogassa. A cica kiugrott az anyuka kezéből és a kedvenc helyére a tévé alatti polcra ült. Ott szoktak játszani, a kutya hasal a polc előtt a cica pedig lefelé piszkálgat. A kislány lehasalt a polc elé és meg akarta fogni a cicát. Erre Kópé ugatni kezdett, hogy az bizony az ő cicája, az ő barátnője és hagyják békén. Érdekes volt, nem gondoltam erre, hogy ilyen létezik.
Tegnap szinte semmi nem történt, borús idő volt, hűvös is ráadásul, szinte csak a szobában gubbasztottunk, kivéve a délutáni sétát. Új utat választottam, rég jártam arra, az erdőhöz közeli utolsó utcához. Nagy változásokat tapasztaltam, sajnos nem csak jó változást. Vannak ritkán látogatott hétvégi házak. Láttam betört ablakokat, kifeszített ajtókat, összetört kerítéseket, derékig érő gazt és elhanyagolt udvarokat, rozsdás kipakolt autóval. Nagyon szomorú látvány volt. Egy két éve az így látott házak, kertek még virultak. Az is igaz, hogy láttam szép új és pazar házakat is, csak azon csodálkozom, hogy van még ember, aki ilyenkor gyönyörű házat épít. Persze, nem gond, aki szereti, élvezi, én eleve nem szeretem a nagy házat, inkább a kisebb legyen takaros és legyen benne minden komfort kézre álló. Ennyi elég is a házakból.
Azt hiszem mára mindenből elég. Késő van, de igaz holnap nem kell délelőtt szinte semmivel törődni, még ebéd is maradt a maiból.
Vége a semmilyen történetnek.
Délelőtt porszívóztam és mostam, sütött a nap és meg is száradt minden. Délután pedig a szekrényt rendeztem, előre raktam a nyári holmijaimat.
Délután a szokásos sétát tettem a kutyával és kiválasztottam azokat a fákat és tájrészleteket, amiket muszáj lefényképezni, majd holnap elmegyek egyedül is, vagy elcsalom a páromat, mert aztán elvirágzik az akác.
Este itt voltak a férjem lányáék az unokájával. Kópét én tartottam pórázon, magam mellett, mert hirtelen és esetleg feldöntené a gyereket. Érdekes dolgot csinált a kutya. Ugye van két cicánk, a kis fekete nőstény és a tarka kandúr. A kis fekete bejött a nappaliba és próbálták megfogni, hogy a kislány simogassa. A cica kiugrott az anyuka kezéből és a kedvenc helyére a tévé alatti polcra ült. Ott szoktak játszani, a kutya hasal a polc előtt a cica pedig lefelé piszkálgat. A kislány lehasalt a polc elé és meg akarta fogni a cicát. Erre Kópé ugatni kezdett, hogy az bizony az ő cicája, az ő barátnője és hagyják békén. Érdekes volt, nem gondoltam erre, hogy ilyen létezik.
Tegnap szinte semmi nem történt, borús idő volt, hűvös is ráadásul, szinte csak a szobában gubbasztottunk, kivéve a délutáni sétát. Új utat választottam, rég jártam arra, az erdőhöz közeli utolsó utcához. Nagy változásokat tapasztaltam, sajnos nem csak jó változást. Vannak ritkán látogatott hétvégi házak. Láttam betört ablakokat, kifeszített ajtókat, összetört kerítéseket, derékig érő gazt és elhanyagolt udvarokat, rozsdás kipakolt autóval. Nagyon szomorú látvány volt. Egy két éve az így látott házak, kertek még virultak. Az is igaz, hogy láttam szép új és pazar házakat is, csak azon csodálkozom, hogy van még ember, aki ilyenkor gyönyörű házat épít. Persze, nem gond, aki szereti, élvezi, én eleve nem szeretem a nagy házat, inkább a kisebb legyen takaros és legyen benne minden komfort kézre álló. Ennyi elég is a házakból.
Azt hiszem mára mindenből elég. Késő van, de igaz holnap nem kell délelőtt szinte semmivel törődni, még ebéd is maradt a maiból.
Vége a semmilyen történetnek.
Séta...(május 16.)
2013. Máj. 16, csütörtök 22:15
Kategória: személyes - napló
A kép csak próba, kíváncsi vagyok tudok-e még ide képeket betenni. Ez még a május eleji fehér orgona, már elvirágzott. A faluban fényképeztem a Főtéren.
Ma a változatosság kedvéért a tó felé sétáltunk. Virágba borultak az akácok. Az út két oldalán végig, felválva hol fehér, hol rózsaszín akácok pompáznak. Lenyűgöző a látvány és bódító az illat, olyan az egész, mint egy virágalagút. Le kéne fényképezni, de ehhez el kell csalnom a páromat, mert Kópé mellett fényképezni, az nagy attrakció lenne, biztos elmozdulna minden kép, helyesebben a kezem mozdulna el. Ez a horgásztó úgynevezett bányató volt, sódert bányásztak itt, ezért aztán a környezet kissé dombos. Szokás szerint letekintettem az egyik dombocskáról a tóra, majd a pillantásom távolabbra vándorolt. A tó most magas, alig van partja, szemben a Duna túloldalán látható hegyoldalak viszont pont olyan gyönyörűek, mint bármikor, tényleg öröm végignézni a tájon.
Jó kis napfényes, de szeszélyesen szeles séta volt, én a fenti, a kutya a lenti illatokat élvezte.
Ilyen a táj.
Ezek a képek 2010-ben készültek, de most is pont ilyen.
Szerdán történt (máj.15.)
2013. Máj. 16, csütörtök 18:21
Kategória: személyes - napló
Tegnap a következő nem éppen az általános bizalmat elősegítő történet foglalkoztatott.
Még hétfőn utaltam az internet bank lehetőségem használatával a szokásos havi pénzügyi kötelezettségeimet. Gondoltam minden rendben, aztán jött a meglepődés. Reggel megnéztem az egyenleget, hogy hogyan tervezzük, hogyan osszuk be, a hónap további költségeit. Leesett az állam, mert az egyenleg változatlan volt, az utalások ellenére, végignéztem minden lehetőséget és az 'Aláírómappában' pedig ott díszelgett, hogy 4 tétel, X forint.
Rögtön írtam a saját számlámat mutató programban, a levélírás címszó alatt a banknak és feltettem a kérdéseimet. Ez lényeges, mert ott tuti tudtak azonosítani.
Még késő délután megkaptam a sablonválaszt, szokásos formalevél formájában, ami természetesen nem volt válasz a kérdéseimre.
„Tájékoztatni szeretném, hogy az Aláírómappa a rendszerben rögzített tranzakciók átmeneti tárolására (maximum 30 nap) szolgáló funkció. Az „Alárómappába” az alábbi esetekben kerülnek tranzakciók:
- csak rögzítés történt,
- csak hitelesítésre (aláírásra) került, illetve nem teljes körű aláírás,
- rögzítés közben átmeneti rendszerhiba,
- bankba küldést követően hibára futott megbízás (pl. fedezethiány).
A funkció részletes leírását megtalálja a levelemhez csatolt Internet Bank Felhasználói Kézikönyv 107. oldalán.
A tranzakció teljesüléséhez be kell jelölni az Aláírómappában az Aláír és a Könyvelés négyzeteket is, majd a tranzakciót az aláírási kódszóval jóvá kell hagyni.”
Ezek, mármint a bank, a formalevelükkel hülyének nézik az ügyfelet. Két éve utalok így, tehát nem ez volt az első utalásom és még sosem volt hiba. Jól tudják, hogy mindenképpen be kell jelölni az aláír és könyvel négyzeteket is, mert akkor a program nem engedi beírni a jóváhagyó kódszót, vagyis visszakérdez, és így is történt. Ki is hozta a megfelelő összesítő rovat, hogy 4 tételben, mennyit utaltam.
AKKOR MOST KI HIBÁZOTT? MIÉRT NEM KÉPESEK ELISMERNI A HIBÁT, HISZEN EMBEREK? MIÉRT KELL A SAJÁT PÉNZEMMEL KAPCSOLATOS MEGBÍZÁSOK TELJESÍTÉSE OKÁN A BANK ÉRTHETETLENSÉGE MIATT TÖBB LEVELET (HIÁBA) ÍRNI?
Az egyenlegem azóta sem változott és csak a fent említett módon tudtam meg a hibát és úgy is, hogy a fiam is szólt, hogy nem érkezett meg az utalás. Tegnap mikor megnéztem a számlát, valóban ott volt az aláíró mappában a 4 tétel. Érdekes a levelem után, mára eltűnt a mappa tartalma és az egyenlegem még mindig ugyanannyi. A tájékoztató szerint az utalás 4 órán belül megtörténik, és másnap látható is, én hétfőn utaltam.
Most nyilván azt várják, hogy a telefonomon lévő kevés pénzből fogyasszak el egy jó adagot a velük való társalgásra. Akkor most miért is hívják internet banknak a szolgáltatásukat?
Azért nem írtam meg frissiben tegnap este a történetet, mert még biztos nem tudtam volna tárgyilagosan fogalmazni. Írtam ma egy újabb levelet, hogy ne küldözgessenek nekem formalevelet, hanem vagy korrigálják a hibát, vagy értesítsenek, hogy utaljak újra, mert így teljes a bizonytalanság, addig nem lépek, amíg nem tudok biztosat. (közben pedig szépen ketyegnek tovább a késedelmi kamatok) Hozzáteszem, hogy 22 évig dolgoztam az akkor még az ország legnagyobb bankjában, valamit azért kapizsgálok a banki működésről.
Még hétfőn utaltam az internet bank lehetőségem használatával a szokásos havi pénzügyi kötelezettségeimet. Gondoltam minden rendben, aztán jött a meglepődés. Reggel megnéztem az egyenleget, hogy hogyan tervezzük, hogyan osszuk be, a hónap további költségeit. Leesett az állam, mert az egyenleg változatlan volt, az utalások ellenére, végignéztem minden lehetőséget és az 'Aláírómappában' pedig ott díszelgett, hogy 4 tétel, X forint.
Rögtön írtam a saját számlámat mutató programban, a levélírás címszó alatt a banknak és feltettem a kérdéseimet. Ez lényeges, mert ott tuti tudtak azonosítani.
Még késő délután megkaptam a sablonválaszt, szokásos formalevél formájában, ami természetesen nem volt válasz a kérdéseimre.
„Tájékoztatni szeretném, hogy az Aláírómappa a rendszerben rögzített tranzakciók átmeneti tárolására (maximum 30 nap) szolgáló funkció. Az „Alárómappába” az alábbi esetekben kerülnek tranzakciók:
- csak rögzítés történt,
- csak hitelesítésre (aláírásra) került, illetve nem teljes körű aláírás,
- rögzítés közben átmeneti rendszerhiba,
- bankba küldést követően hibára futott megbízás (pl. fedezethiány).
A funkció részletes leírását megtalálja a levelemhez csatolt Internet Bank Felhasználói Kézikönyv 107. oldalán.
A tranzakció teljesüléséhez be kell jelölni az Aláírómappában az Aláír és a Könyvelés négyzeteket is, majd a tranzakciót az aláírási kódszóval jóvá kell hagyni.”
Ezek, mármint a bank, a formalevelükkel hülyének nézik az ügyfelet. Két éve utalok így, tehát nem ez volt az első utalásom és még sosem volt hiba. Jól tudják, hogy mindenképpen be kell jelölni az aláír és könyvel négyzeteket is, mert akkor a program nem engedi beírni a jóváhagyó kódszót, vagyis visszakérdez, és így is történt. Ki is hozta a megfelelő összesítő rovat, hogy 4 tételben, mennyit utaltam.
AKKOR MOST KI HIBÁZOTT? MIÉRT NEM KÉPESEK ELISMERNI A HIBÁT, HISZEN EMBEREK? MIÉRT KELL A SAJÁT PÉNZEMMEL KAPCSOLATOS MEGBÍZÁSOK TELJESÍTÉSE OKÁN A BANK ÉRTHETETLENSÉGE MIATT TÖBB LEVELET (HIÁBA) ÍRNI?
Az egyenlegem azóta sem változott és csak a fent említett módon tudtam meg a hibát és úgy is, hogy a fiam is szólt, hogy nem érkezett meg az utalás. Tegnap mikor megnéztem a számlát, valóban ott volt az aláíró mappában a 4 tétel. Érdekes a levelem után, mára eltűnt a mappa tartalma és az egyenlegem még mindig ugyanannyi. A tájékoztató szerint az utalás 4 órán belül megtörténik, és másnap látható is, én hétfőn utaltam.
Most nyilván azt várják, hogy a telefonomon lévő kevés pénzből fogyasszak el egy jó adagot a velük való társalgásra. Akkor most miért is hívják internet banknak a szolgáltatásukat?
Azért nem írtam meg frissiben tegnap este a történetet, mert még biztos nem tudtam volna tárgyilagosan fogalmazni. Írtam ma egy újabb levelet, hogy ne küldözgessenek nekem formalevelet, hanem vagy korrigálják a hibát, vagy értesítsenek, hogy utaljak újra, mert így teljes a bizonytalanság, addig nem lépek, amíg nem tudok biztosat. (közben pedig szépen ketyegnek tovább a késedelmi kamatok) Hozzáteszem, hogy 22 évig dolgoztam az akkor még az ország legnagyobb bankjában, valamit azért kapizsgálok a banki működésről.
Újra Kedd, mégsem Belgium, máj.14.
2013. Máj. 14, kedd 22:39
Kategória: személyes - napló
Az időjárás ma kicsit kegyesebbnek mutatkozott, de nekem még nem ez a május, hol kisütött a nap, hol takarták a felhők.
Szokatlanul későn ébredtem fel, le se merem írni, na jó, legyek őszinte, fél tízkor. Én reggel tudok aludni, mindig is így volt, na de fél tíz? Arra ébredtem, hogy a kutya nyalja a kezemet, biztos sokallta már az alvást.
Igazán semleges nap volt a mai. Csak a szokásos, apró cseprő házi dolgok, főzés, ebéd után olvasás, kicsit kint, de napon, ernyő nélkül és dupla cuccban. Aztán séta, ha fázom nincs kedvem, de belejöttem, jó ez. Kópé jópofa volt, közel s távol nem volt kutya, se kerítésen kívül, se belül, így aztán az idegen kutyák üzeneteit nagy szakértelemmel és alapossággal jelölte fölül és buzgó, erélyes hátsó láb rugdosással adott nyomatékot a műveleteknek.
Nem is tudom megemlítsem-e, - de miért ne, naplót írok, vagy nem - szóval úgy az ötödik hatodik említés után kezdett már zavarni Angelina Jolie nagy elhatározása és önként vállalt súlyos műtétje. Nem azért, mert Ő és nem azért, mert műtét, hanem mert ez egy amerikai bulvárhír, napi kétszer talán elég lenne, persze nyilván csak szerintem. Jobb is ha nem gondolkozom tovább hangosan, vagy mondjam, a naplónak?
A világ egyik legszebb színésznőjének tartják, férfi szemmel biztos így van. A férfiak nagyon mást látnak (csak) egy nőben. Van ahol tényleg szép, de amikor szándékosan szexuális töltettel teli beállított fotókon pózol az lehet, hogy férfi szemmel csábító, de nekem inkább közönséges. Na, persze, ízlések és pofonok ugye...
Írjak a trafik mutyiról, a családon beüli erőszakról, stb.? Lenne téma bőven, de nem, azt megfogadtam, hogy ez más lesz, itt ilyesmi nem lesz.
Mennék egy kicsit barátnőzni Pestre, nem tudom összejön-e még ebben a hónapban. A tavasszal együtt megjön a kimozdulhatnék. Majd meglátom.
Eszembe jutott egyik blogtársnő írásairól, hogy én is írtam családi történeteket valamikor, talán megkeresem és felteszem. Na, majd ezt is meglátom.
Hát, ez volt a kedd.
Szokatlanul későn ébredtem fel, le se merem írni, na jó, legyek őszinte, fél tízkor. Én reggel tudok aludni, mindig is így volt, na de fél tíz? Arra ébredtem, hogy a kutya nyalja a kezemet, biztos sokallta már az alvást.
Igazán semleges nap volt a mai. Csak a szokásos, apró cseprő házi dolgok, főzés, ebéd után olvasás, kicsit kint, de napon, ernyő nélkül és dupla cuccban. Aztán séta, ha fázom nincs kedvem, de belejöttem, jó ez. Kópé jópofa volt, közel s távol nem volt kutya, se kerítésen kívül, se belül, így aztán az idegen kutyák üzeneteit nagy szakértelemmel és alapossággal jelölte fölül és buzgó, erélyes hátsó láb rugdosással adott nyomatékot a műveleteknek.
Nem is tudom megemlítsem-e, - de miért ne, naplót írok, vagy nem - szóval úgy az ötödik hatodik említés után kezdett már zavarni Angelina Jolie nagy elhatározása és önként vállalt súlyos műtétje. Nem azért, mert Ő és nem azért, mert műtét, hanem mert ez egy amerikai bulvárhír, napi kétszer talán elég lenne, persze nyilván csak szerintem. Jobb is ha nem gondolkozom tovább hangosan, vagy mondjam, a naplónak?
A világ egyik legszebb színésznőjének tartják, férfi szemmel biztos így van. A férfiak nagyon mást látnak (csak) egy nőben. Van ahol tényleg szép, de amikor szándékosan szexuális töltettel teli beállított fotókon pózol az lehet, hogy férfi szemmel csábító, de nekem inkább közönséges. Na, persze, ízlések és pofonok ugye...
Írjak a trafik mutyiról, a családon beüli erőszakról, stb.? Lenne téma bőven, de nem, azt megfogadtam, hogy ez más lesz, itt ilyesmi nem lesz.
Mennék egy kicsit barátnőzni Pestre, nem tudom összejön-e még ebben a hónapban. A tavasszal együtt megjön a kimozdulhatnék. Majd meglátom.
Eszembe jutott egyik blogtársnő írásairól, hogy én is írtam családi történeteket valamikor, talán megkeresem és felteszem. Na, majd ezt is meglátom.
Hát, ez volt a kedd.
Csendes napok...(május 13.)
2013. Máj. 13, hétfő 22:27
Kategória: személyes - napló
A hűvös idő tovább tart, a vasárnap és ez a hétfői nap is borongósan telt.
Tegnap ebéd után megpróbáltam kicsit kiülni a napra olvasni, hogy a kutya is kint legyen, de nem volt kellemes. Aztán sétálni voltunk, nem lehet kihagyni a sétát, azért mert én fázom, vagy fúj a szél, a kutya menni akar. A szúnyoggyérítés úgy látszik hatásosan sikerült, nincs az az invázió, ami volt előtte, nyugodtabban sétáltam.
A párom füvet nyírt, erre azért jó volt a hűvös, hogy nem nagy melegben, tűző napon kellett tologatni a gépet. A fűnyíróval Kópé is haragban van, mivel a nyírás a kapu előtt folyt, ő a kerítésen belülről ugatta a masinát.
Kivételesen vasárnap finom ebédet főztem. Csirkecombot és szárnyat sütöttem, zöldséges rizzsel és a Kópé számára a hentestől kapott szép nagy ajándék csontból leves lett. A sütés, az nálam most nem igazán sütés, mert jelenleg nincs sütőm. Így aztán először megpárolom a csirkedarabokat, majd mikor már puha a grillezőben ropogósra sütöm. (azért nem csinálom eleve ott, mert ez ahhoz gyenge, csak pirításra való) A végeredmény ugyanaz. Ha krumplival körítem, akkor a megfőzött krumpli is ott pirul és ízesedik kicsit a hússal együtt. Az elkészült mennyiséget ketté osztottam és még ma is ugyanezt ettük.
Mielőtt folytatnám csak megjegyzem, hogy a nélkül, hogy egy ujjal is hozzá nyúltam volna a szerkesztéshez, vagy bármihez, érthetetlenül kicsi betűk kerülnek az oldalra. Mi lesz ebből majd eredetiben? Meglátom, kíváncsi vagyok.
A hétfői nap reggeli érdekessége a cica, a kis fekete "japán törpe macska" (a férjem hívja így, a japán törpe tyúk után szabadon, mert felnőtt létére akkora, mint egy kölyökmacska) produkciója volt. Kint a kertben az orgonák között fogott valami fészekből kiesett fiókát, hiába nem kellett nagy harcot folytatni, mert kiesett, azért neki az zsákmány volt. Ez a cica, amit fog, legyen az egy vacak bogár, behozza megmutatni. Macskaszakértő barátnőm mondta, hogy ez bizony ajándék. Szóval, a hűvös idő miatt még zárva volt az ajtó, a cica nem értette, hogy miért nem jut be, mikor ez fontos lenne. Kétségbeesett, tanácstalan kifejezéssel a szemében, szájában a madárral oda vissza futkosott az ablakpárkányon, időnként megállt és kérdőn benézett, mintha azt mondaná: - Hát nem látjátok! - Jó hosszú az ablakpárkány, mert nagy ablak van a nappalin, végig egy fal hossza csak ablak. Nagyon mulatságos volt. Jót nevettünk. A cica aztán feladta és a tornácon játszott a madárral.
Végre fodrásznál voltunk, már nagyon utáltam a hajamat, mert bármi is a helyzet, egy dologhoz ragaszkodom, hogy rendezett legyen a hajam, és hát rövid frizurát hordok. Kényelmesebb is, meg jobban is áll. Már eléggé megnőtt, de ahhoz még nem, hogy rendes lófarok legyen hátul, csak egy kis csutkát tudtam csinálni, több csattal rásegítve. Most elégedett vagyok és jól érzem magam ettől. Egy darabig nem lesz gondom vele.
A délutáni séta ma sem maradt el, pedig még élénkebb volt a szél, mint vasárnap. Ma nem csak úgy baktattunk, hanem "tanítottam" a kutyát. Vittem száraz kaját és a hosszú póráz végéről időről időre visszahívtam magam mellé, leültettem és akkor kapott egy falatot. Ez előkészület lehet a későbbi póráz nélküli sétához, hogy azonnal visszajöjjön. Azt mondta az oktató, hogy mindegy milyen feladatot kap, nem is az a lényeg, hanem hogy mindenből azt tanulja, hogy ha teljesíti a gazda kérését, akkor jutalmat kap. Kifejezetten jól csinálta, sőt szorgalmit is akart csinálni, csak úgy odajött és nézte a zsebemet.
Most már csak az esti olvasgatás, tévézés következik. Szégyen ide, szégyen oda, én bizony felvettem a macinaci alá az öreg pamut harisnyanadrágot estére az üldögéléshez. Utálok fázni!
Ennyi volt mára, azaz két napra.
Tegnap ebéd után megpróbáltam kicsit kiülni a napra olvasni, hogy a kutya is kint legyen, de nem volt kellemes. Aztán sétálni voltunk, nem lehet kihagyni a sétát, azért mert én fázom, vagy fúj a szél, a kutya menni akar. A szúnyoggyérítés úgy látszik hatásosan sikerült, nincs az az invázió, ami volt előtte, nyugodtabban sétáltam.
A párom füvet nyírt, erre azért jó volt a hűvös, hogy nem nagy melegben, tűző napon kellett tologatni a gépet. A fűnyíróval Kópé is haragban van, mivel a nyírás a kapu előtt folyt, ő a kerítésen belülről ugatta a masinát.
Kivételesen vasárnap finom ebédet főztem. Csirkecombot és szárnyat sütöttem, zöldséges rizzsel és a Kópé számára a hentestől kapott szép nagy ajándék csontból leves lett. A sütés, az nálam most nem igazán sütés, mert jelenleg nincs sütőm. Így aztán először megpárolom a csirkedarabokat, majd mikor már puha a grillezőben ropogósra sütöm. (azért nem csinálom eleve ott, mert ez ahhoz gyenge, csak pirításra való) A végeredmény ugyanaz. Ha krumplival körítem, akkor a megfőzött krumpli is ott pirul és ízesedik kicsit a hússal együtt. Az elkészült mennyiséget ketté osztottam és még ma is ugyanezt ettük.
Mielőtt folytatnám csak megjegyzem, hogy a nélkül, hogy egy ujjal is hozzá nyúltam volna a szerkesztéshez, vagy bármihez, érthetetlenül kicsi betűk kerülnek az oldalra. Mi lesz ebből majd eredetiben? Meglátom, kíváncsi vagyok.
A hétfői nap reggeli érdekessége a cica, a kis fekete "japán törpe macska" (a férjem hívja így, a japán törpe tyúk után szabadon, mert felnőtt létére akkora, mint egy kölyökmacska) produkciója volt. Kint a kertben az orgonák között fogott valami fészekből kiesett fiókát, hiába nem kellett nagy harcot folytatni, mert kiesett, azért neki az zsákmány volt. Ez a cica, amit fog, legyen az egy vacak bogár, behozza megmutatni. Macskaszakértő barátnőm mondta, hogy ez bizony ajándék. Szóval, a hűvös idő miatt még zárva volt az ajtó, a cica nem értette, hogy miért nem jut be, mikor ez fontos lenne. Kétségbeesett, tanácstalan kifejezéssel a szemében, szájában a madárral oda vissza futkosott az ablakpárkányon, időnként megállt és kérdőn benézett, mintha azt mondaná: - Hát nem látjátok! - Jó hosszú az ablakpárkány, mert nagy ablak van a nappalin, végig egy fal hossza csak ablak. Nagyon mulatságos volt. Jót nevettünk. A cica aztán feladta és a tornácon játszott a madárral.
Végre fodrásznál voltunk, már nagyon utáltam a hajamat, mert bármi is a helyzet, egy dologhoz ragaszkodom, hogy rendezett legyen a hajam, és hát rövid frizurát hordok. Kényelmesebb is, meg jobban is áll. Már eléggé megnőtt, de ahhoz még nem, hogy rendes lófarok legyen hátul, csak egy kis csutkát tudtam csinálni, több csattal rásegítve. Most elégedett vagyok és jól érzem magam ettől. Egy darabig nem lesz gondom vele.
A délutáni séta ma sem maradt el, pedig még élénkebb volt a szél, mint vasárnap. Ma nem csak úgy baktattunk, hanem "tanítottam" a kutyát. Vittem száraz kaját és a hosszú póráz végéről időről időre visszahívtam magam mellé, leültettem és akkor kapott egy falatot. Ez előkészület lehet a későbbi póráz nélküli sétához, hogy azonnal visszajöjjön. Azt mondta az oktató, hogy mindegy milyen feladatot kap, nem is az a lényeg, hanem hogy mindenből azt tanulja, hogy ha teljesíti a gazda kérését, akkor jutalmat kap. Kifejezetten jól csinálta, sőt szorgalmit is akart csinálni, csak úgy odajött és nézte a zsebemet.
Most már csak az esti olvasgatás, tévézés következik. Szégyen ide, szégyen oda, én bizony felvettem a macinaci alá az öreg pamut harisnyanadrágot estére az üldögéléshez. Utálok fázni!
Ennyi volt mára, azaz két napra.
Hűvös szombat... (május 11.)
2013. Máj. 11, szombat 22:48
Kategória: személyes - napló
Néhány másodpercig azon gondolkoztam, mit is ebédeltünk ma, aztán csak rájöttem. Eléggé jellemző rám, hogy nem fontos dolgokat nem jegyzek meg, más dolgokat meg pontról pontra el tudok ismételni évek múlva is. No, persze van ennek tudományos magyarázata, ami most egyáltalán nem is érdekes.
Talán annyira nem napló ez a napló, hogy bármi apróságot beleírjak.
Szóval ez a szombat nem volt az a szombat, amit igazán szeretek. Hűvös volt, lehet, hogy másnak nem, de nekem igen, mert már nem tudtam mezítlábasan papucsban lenni. Nem tudtam jó érzéssel kint olvasni a kertben, fújt a szél, nem nyári szellő, hűvösebb szél, kellemetlenül borzolta a könyvem lapjait és a hajamat.
Azt viszont örömmel jelenthetem, hogy szúnyoggyérítés volt, ezt nálunk így mondják hivatalosan, nem irtás, hanem gyérítés. Amikor először voltam ennek a műveletnek tanúja, elég meglepőnek találtam. Este sötétben óriási dübörgéssel, amit már messziről hallani - ilyen lehet talán a tank hangja - jön egy furcsa autó és különös, megnevezhetetlen hanggal kísérve sűrű fehér olajos füstöt okád magából, az illata nekem olyan petróleumszerű. Mi csak úgy hívjuk, a buhogós autó. Utcáról utcára járva végigpásztáz az egész településen. Ezen kívül még szokott lenni repülőgépes, permetezős szúnyogirtás is. Hát ma nem is volt szúnyoginvázió.
Sétálni azért jól esett ebben a hűvösebb időben is. Hat órától pedig kutyasuli volt. Azért ez nem kis tornaóra, nekem. Ezt az életerős kutyust rövid pórázon a megfelelő módon tartani és ellensúlyozni a húzását, hát megmozgatja minden izmomat, a karjaimat, vállaimat, derekamat, hátamat, lábamat, combomat, szóval nem véletlen gondoltam én azt, hogy a kutya lesz az én "sporteszközöm". Sok mindent meg is kérdeztem most az oktatótól, úgyhogy ezt a sorozatot befejezve mi nem megyünk több kutyasuliba, Kópé magántanuló lesz. Nekem nem kell kiképzett munkakutya vagy őrző-védő, csak pár dolgot tudjon. Elmondta az oktató, hogy miket és hogy kell gyakorolni. Az elég is lesz.
Remélem holnap nem lesz még hűvösebb! Legyen csak nyár! Igazi nyár!
Ja, a gyerek írt, e-mailben, hogy vett egy új telefont, természetesen okos telefont, de semmi gond, nem kellett fizetni, előfizetéses, két év hűség és havi részletek, amit ő megold. Legalább majd egyszer azt is megtapasztalom egész közelről, hogy milyen egy okos telefon.
Talán annyira nem napló ez a napló, hogy bármi apróságot beleírjak.
Szóval ez a szombat nem volt az a szombat, amit igazán szeretek. Hűvös volt, lehet, hogy másnak nem, de nekem igen, mert már nem tudtam mezítlábasan papucsban lenni. Nem tudtam jó érzéssel kint olvasni a kertben, fújt a szél, nem nyári szellő, hűvösebb szél, kellemetlenül borzolta a könyvem lapjait és a hajamat.
Azt viszont örömmel jelenthetem, hogy szúnyoggyérítés volt, ezt nálunk így mondják hivatalosan, nem irtás, hanem gyérítés. Amikor először voltam ennek a műveletnek tanúja, elég meglepőnek találtam. Este sötétben óriási dübörgéssel, amit már messziről hallani - ilyen lehet talán a tank hangja - jön egy furcsa autó és különös, megnevezhetetlen hanggal kísérve sűrű fehér olajos füstöt okád magából, az illata nekem olyan petróleumszerű. Mi csak úgy hívjuk, a buhogós autó. Utcáról utcára járva végigpásztáz az egész településen. Ezen kívül még szokott lenni repülőgépes, permetezős szúnyogirtás is. Hát ma nem is volt szúnyoginvázió.
Sétálni azért jól esett ebben a hűvösebb időben is. Hat órától pedig kutyasuli volt. Azért ez nem kis tornaóra, nekem. Ezt az életerős kutyust rövid pórázon a megfelelő módon tartani és ellensúlyozni a húzását, hát megmozgatja minden izmomat, a karjaimat, vállaimat, derekamat, hátamat, lábamat, combomat, szóval nem véletlen gondoltam én azt, hogy a kutya lesz az én "sporteszközöm". Sok mindent meg is kérdeztem most az oktatótól, úgyhogy ezt a sorozatot befejezve mi nem megyünk több kutyasuliba, Kópé magántanuló lesz. Nekem nem kell kiképzett munkakutya vagy őrző-védő, csak pár dolgot tudjon. Elmondta az oktató, hogy miket és hogy kell gyakorolni. Az elég is lesz.
Remélem holnap nem lesz még hűvösebb! Legyen csak nyár! Igazi nyár!
Ja, a gyerek írt, e-mailben, hogy vett egy új telefont, természetesen okos telefont, de semmi gond, nem kellett fizetni, előfizetéses, két év hűség és havi részletek, amit ő megold. Legalább majd egyszer azt is megtapasztalom egész közelről, hogy milyen egy okos telefon.
Péntek...(május 10.)
2013. Máj. 10, péntek 21:59
Kategória: személyes - napló
Ma hawai volt, péntek, nyugdíj (a férjemé, én még nem) és vásárlás. Ugyan ez a bűvös szó csak élelmiszerekre vonatkozik. Ilyenkor elmegyünk a legközelebbi multihoz a Tescóba (a hely függvényében adott) és beszerezzük a havi tartós élelmiszer és hús szükségletünket, meg, amit feltétlen pótolni kell (fűszerek stb.) a tisztálkodási, tisztító- és mosószereket. Annak ellenére, hogy a vásárlás, ez a "bűnös szenvedély" már csak ilyesmire korlátozott, megsúgom még így is szeretek vásárolni, viszont a felesleges áruk kosárba kerülését úgy előzöm meg, hogy felírom, mit kell vennem és nem nagyon térek el.
Tankoltunk is, havi 10 liter a megszokott mennyiség és egy telefonra töltöttünk egy kis pénzt.
Kópé kutya is kapott egy apró ajándékot, bár bolha és kullancs elleni szert akartunk venni, de az árfolyam nem felelt meg a "költségvetésünknek". Úgy gondoltuk bivalyerős cuccot veszünk a kutyusnak, azzal majd elszórakozik. Egy nyolcas alakba hajtott jó vastag fonott kötél, közepén egy belefoglalt teniszlabdával, igazán masszívnak látszó játék, amit választottunk, a két végén jól marokra lehet fogni. Gondoltam a nyolcas vagy hurok egyik végét fogom majd én , a másikat a kutya. Na, eddig az elgondolás.
Hazaértünk, elkezdtünk módszeresen kipakolni és eltenni mindent a helyére. Úgy félúton mondtam a páromnak, nézzük már meg, mit szól a kutya az ajándékhoz, emlékeztünk, hogy az előző kutyánk, Tücsök nagyon tudta, nagyon értette, hogy kapott valamit, és az az övé, és látványosan örült.
No, Kópé is nagyon örült, azonnal birtokba vette és vigyorogva hurcolta magával, ahogy követett bennünket ide - oda. Gondoltam, majd délután játszunk. Eltelt nagyjából másfél óra, mire kipakoltunk és elrendeztünk mindent. Egyszer csak a párom szólt, éppen a savanyút tettem üvegbe:
- Nézz csak oldalra a jobb kezed felől! - és nevetett.
- Ajaj! - gondoltam és valóban ajaj volt.
Kópé ott hasalt a jobb oldalamon, előtte a jópofa játék, mégpedig úgy, hogy a teniszlabda pró darabokban, a masszívnak tűnő hurok pedig egy kiegyenesített és néhol megrágott kötéldarab. Erre belőlem is kitört a nevetés. (közben azért eszünkbe jutott, hogy olyan játék sem volt, amit Tücsök, az uszkárcsaj tönkre ne tett volna)
- Rendben van, úgy tűnik, marad a marha lábszárcsont.
Mellesleg Kópé nem egy bernáthegyi vagy egy kaukázusi juhászkutya, Kópé egy fáradhatatlan pulifiú.
A nap folyamán még kétszer elvittem sétálni, délután és este. Most itt fekszik a székem alatt, kerek, kócos buksija a lábfejemen.
Ez a nap ennyivel mozgalmasabb volt. Közben délután feldolgoztam még, azaz konyhakész állapotra készítettem a húsokat és betettem mindent a fagyasztóba. Azt minden hónapban megállapítjuk, hogy nagyon hullámzó a Tescó feltöltöttsége és választéka és egyre csak kúsznak fel az árak.
Tankoltunk is, havi 10 liter a megszokott mennyiség és egy telefonra töltöttünk egy kis pénzt.
Kópé kutya is kapott egy apró ajándékot, bár bolha és kullancs elleni szert akartunk venni, de az árfolyam nem felelt meg a "költségvetésünknek". Úgy gondoltuk bivalyerős cuccot veszünk a kutyusnak, azzal majd elszórakozik. Egy nyolcas alakba hajtott jó vastag fonott kötél, közepén egy belefoglalt teniszlabdával, igazán masszívnak látszó játék, amit választottunk, a két végén jól marokra lehet fogni. Gondoltam a nyolcas vagy hurok egyik végét fogom majd én , a másikat a kutya. Na, eddig az elgondolás.
Hazaértünk, elkezdtünk módszeresen kipakolni és eltenni mindent a helyére. Úgy félúton mondtam a páromnak, nézzük már meg, mit szól a kutya az ajándékhoz, emlékeztünk, hogy az előző kutyánk, Tücsök nagyon tudta, nagyon értette, hogy kapott valamit, és az az övé, és látványosan örült.
No, Kópé is nagyon örült, azonnal birtokba vette és vigyorogva hurcolta magával, ahogy követett bennünket ide - oda. Gondoltam, majd délután játszunk. Eltelt nagyjából másfél óra, mire kipakoltunk és elrendeztünk mindent. Egyszer csak a párom szólt, éppen a savanyút tettem üvegbe:
- Nézz csak oldalra a jobb kezed felől! - és nevetett.
- Ajaj! - gondoltam és valóban ajaj volt.
Kópé ott hasalt a jobb oldalamon, előtte a jópofa játék, mégpedig úgy, hogy a teniszlabda pró darabokban, a masszívnak tűnő hurok pedig egy kiegyenesített és néhol megrágott kötéldarab. Erre belőlem is kitört a nevetés. (közben azért eszünkbe jutott, hogy olyan játék sem volt, amit Tücsök, az uszkárcsaj tönkre ne tett volna)
- Rendben van, úgy tűnik, marad a marha lábszárcsont.
Mellesleg Kópé nem egy bernáthegyi vagy egy kaukázusi juhászkutya, Kópé egy fáradhatatlan pulifiú.
A nap folyamán még kétszer elvittem sétálni, délután és este. Most itt fekszik a székem alatt, kerek, kócos buksija a lábfejemen.
Ez a nap ennyivel mozgalmasabb volt. Közben délután feldolgoztam még, azaz konyhakész állapotra készítettem a húsokat és betettem mindent a fagyasztóba. Azt minden hónapban megállapítjuk, hogy nagyon hullámzó a Tescó feltöltöttsége és választéka és egyre csak kúsznak fel az árak.
Szerda...(május 8.)
2013. Máj. 8, szerda 21:43
Kategória: személyes - napló
Azon gondolkoztam - azon is - ma, hogy a túlságosan sok információ vajon igazán jó e, vagy olykor megtévesztő, vagy éppen elbizonytalanító.
Néha szoktam nézegetni az egészséggel, az egészséges táplálkozással, az egészséges életmóddal kapcsolatos cikkeket. Minél többet elolvasok, annál kevésbé hiszek el belőlük bármit. Minden elképzelésnek, irányzatnak és kutatásnak valahol meg van a cáfolata, az ellenkezője.
Ilyen körülmények között vajon mit gondoljon az ember, hogyan igazodjon el és mit tartson helyesnek.
Nem mintha életbevágóan lényeges lenne, de amíg az ember még nagyjából egészséges, amíg, hogy úgy mondjam, "jól tartja magát" szeretne valami olyan életmódot, táplálkozást megszokni, elsajátítani, amivel őrizhet az egészségét, a viszonylagos "fiatalságát". Inkább az egészségről lenne szó.
Sosem volt bajom a korommal, de egy határkő betöltése után kissé félek az "öregségtől", a kifejezés nem jó, mert nem az öregségtől félek, hanem a jövőtől, attól, hogy egy teljesen kiszámíthatatlan helyzetben hogyan lehet még tovább és tovább haladni, mikor jön valami olyan, amin a helyzetből kifolyólag nem lehet segíteni. Lehet, hogy homályosan fogalmazok.
Nem a ráncok számának szaporodásától, magától az öregedéstől, a külsőm változásaitól félek, az természetes, a betegségektől félek és attól, ha beteg és öreg leszek, nem lesz módomban megfelelő módon kezeltetni az esetleges problémákat.
Pusztán ezért szeretnék egészséges maradni, amennyire lehet és mostanában úgy tűnik erre az egészséges étkezéssel próbálnak ösztönözni.
Csak abban vagyok egészen biztos, hogy a sok tészta, sok zsíros kenyér, margarinos kenyér, krumpli, rántott leves és hasonlók nem igazán az egészséges étkezés előmozdítói. Viszont a minimális jövedelem, a rengeteg teher, a rezsi kifizetése után - néha némi kis változatosságot nagy nehezen beiktatva - erre futja.
Alapvetően butaság az egész, mégis időről időre előjön ez a témakör nálam.
Na mindegy, a napló azért napló, hogy bármiről írhat benne az ember.
Ma sem történt amúgy semmi. Végre mostam, először kiteregettem az eső és a borult idő miatt bent, aztán természetesen kisütött a nap. Csak a nagyobb darabokat vittem ki.
Délután viszonylag korán mentünk Kópéval sétálni, mert később megesznek a szúnyogok. Ez egy őrület. A kutya is és én is sokkal több sétát is tudnánk élvezni. Miért nem lehet egyszer már valami kicsit jó? Végre tavasz, vagy már inkább nyár van, jó idő van, napsütés van és zöld minden, élvezet sétálni, de akkor itt vannak a szúnyogok. Semmi nem használ nálam ellenük, se spray, se krém, bármivel kenem, fújom magam, seregestül jönnek rám.
Utálom a telet és a hideget, imádom a nyarat és a napfényt csak megesznek a szúnyogok. Hát normális dolog ez?
Na, ez is mindegy, de egy napló ezt is kibírja.
Néha szoktam nézegetni az egészséggel, az egészséges táplálkozással, az egészséges életmóddal kapcsolatos cikkeket. Minél többet elolvasok, annál kevésbé hiszek el belőlük bármit. Minden elképzelésnek, irányzatnak és kutatásnak valahol meg van a cáfolata, az ellenkezője.
Ilyen körülmények között vajon mit gondoljon az ember, hogyan igazodjon el és mit tartson helyesnek.
Nem mintha életbevágóan lényeges lenne, de amíg az ember még nagyjából egészséges, amíg, hogy úgy mondjam, "jól tartja magát" szeretne valami olyan életmódot, táplálkozást megszokni, elsajátítani, amivel őrizhet az egészségét, a viszonylagos "fiatalságát". Inkább az egészségről lenne szó.
Sosem volt bajom a korommal, de egy határkő betöltése után kissé félek az "öregségtől", a kifejezés nem jó, mert nem az öregségtől félek, hanem a jövőtől, attól, hogy egy teljesen kiszámíthatatlan helyzetben hogyan lehet még tovább és tovább haladni, mikor jön valami olyan, amin a helyzetből kifolyólag nem lehet segíteni. Lehet, hogy homályosan fogalmazok.
Nem a ráncok számának szaporodásától, magától az öregedéstől, a külsőm változásaitól félek, az természetes, a betegségektől félek és attól, ha beteg és öreg leszek, nem lesz módomban megfelelő módon kezeltetni az esetleges problémákat.
Pusztán ezért szeretnék egészséges maradni, amennyire lehet és mostanában úgy tűnik erre az egészséges étkezéssel próbálnak ösztönözni.
Csak abban vagyok egészen biztos, hogy a sok tészta, sok zsíros kenyér, margarinos kenyér, krumpli, rántott leves és hasonlók nem igazán az egészséges étkezés előmozdítói. Viszont a minimális jövedelem, a rengeteg teher, a rezsi kifizetése után - néha némi kis változatosságot nagy nehezen beiktatva - erre futja.
Alapvetően butaság az egész, mégis időről időre előjön ez a témakör nálam.
Na mindegy, a napló azért napló, hogy bármiről írhat benne az ember.
Ma sem történt amúgy semmi. Végre mostam, először kiteregettem az eső és a borult idő miatt bent, aztán természetesen kisütött a nap. Csak a nagyobb darabokat vittem ki.
Délután viszonylag korán mentünk Kópéval sétálni, mert később megesznek a szúnyogok. Ez egy őrület. A kutya is és én is sokkal több sétát is tudnánk élvezni. Miért nem lehet egyszer már valami kicsit jó? Végre tavasz, vagy már inkább nyár van, jó idő van, napsütés van és zöld minden, élvezet sétálni, de akkor itt vannak a szúnyogok. Semmi nem használ nálam ellenük, se spray, se krém, bármivel kenem, fújom magam, seregestül jönnek rám.
Utálom a telet és a hideget, imádom a nyarat és a napfényt csak megesznek a szúnyogok. Hát normális dolog ez?
Na, ez is mindegy, de egy napló ezt is kibírja.
Kedd...(május 7.)
2013. Máj. 7, kedd 22:04
Kategória: személyes - napló
Volt egy film, aztán mondás lett belőle, Ha kedd, akkor Belgium...nem tudom miért jutott eszembe...
Borongós napra ébredtem. Megint nem mostam, nem száradt volna meg a kertben, kétszer is esett ma. Lazsálós délelőtt volt, beszélgettünk, tévéztünk, mert nem kellett se főzni, se vásárolni menni.
Érdekes információt hallottam, igaz csak fél füllel és röviden, az Atlanti óceán mélyén felfedezni vélik az egykori Atlantiszt. Nagy mélységben hatalmas, szabályos gránittömböket találtak. Arra alapozzák egyenlőre a feltételezést, hogy ilyen gránit nincs csak a szárazföldön, tehát egy letűnt világ lehet és ha már az, akkor miért ne Atlantisz. Érdekes lenne.
Éppen a tegnapi levest újítottam fel, mikor csörgött a telefonom, a csatornázási művektől hívtak. Egy kedves nőt fogtam ki, így kezdte: "emberileg mindent megértek". (Levelet írtam a hátralék kifizetése érdekében, részletfizetést kértem.) Szóval sikerélményem lett, segítőkész volt a hölgy és megígérte, hogy minden hónapban két csekket küld majd, így nem egy összegben kell sokat fizetni, csak minden hónapban fizessek, egyszer csak egyenesbe kerülök. Hát ilyen is van.
Délután olvastam, nem a kertben, a tornác védelmében és a napon, pulóver kellett (nekem) és jól esett a nap.
Ma korábban mentünk Kópéval sétálni, mert rengeteg a szúnyog, jobb a napsütésben menni, mert később több van és engem megesznek. Ma semleges, nyugodt sétát tettünk, egy lélekkel sem találkoztunk, se állattal, se emberrel.
Hát egy nappal megint kevesebb, itt Nihiliában.
Borongós napra ébredtem. Megint nem mostam, nem száradt volna meg a kertben, kétszer is esett ma. Lazsálós délelőtt volt, beszélgettünk, tévéztünk, mert nem kellett se főzni, se vásárolni menni.
Érdekes információt hallottam, igaz csak fél füllel és röviden, az Atlanti óceán mélyén felfedezni vélik az egykori Atlantiszt. Nagy mélységben hatalmas, szabályos gránittömböket találtak. Arra alapozzák egyenlőre a feltételezést, hogy ilyen gránit nincs csak a szárazföldön, tehát egy letűnt világ lehet és ha már az, akkor miért ne Atlantisz. Érdekes lenne.
Éppen a tegnapi levest újítottam fel, mikor csörgött a telefonom, a csatornázási művektől hívtak. Egy kedves nőt fogtam ki, így kezdte: "emberileg mindent megértek". (Levelet írtam a hátralék kifizetése érdekében, részletfizetést kértem.) Szóval sikerélményem lett, segítőkész volt a hölgy és megígérte, hogy minden hónapban két csekket küld majd, így nem egy összegben kell sokat fizetni, csak minden hónapban fizessek, egyszer csak egyenesbe kerülök. Hát ilyen is van.
Délután olvastam, nem a kertben, a tornác védelmében és a napon, pulóver kellett (nekem) és jól esett a nap.
Ma korábban mentünk Kópéval sétálni, mert rengeteg a szúnyog, jobb a napsütésben menni, mert később több van és engem megesznek. Ma semleges, nyugodt sétát tettünk, egy lélekkel sem találkoztunk, se állattal, se emberrel.
Hát egy nappal megint kevesebb, itt Nihiliában.
Kimaradt napok...
2013. Máj. 7, kedd 11:36
Kategória: személyes - napló
Vasárnap, hétfőn nem írtam, olyan sok "esemény" nem is volt és kedvem se az íráshoz.
Persze,ha magától jön az írás, akkor igazán sem esemény, sem kedv nem kell hozzá. Tegnap úgy gondoltam, hogy jobb ha kerülöm a billentyűket és inkább talán higgadtabb hangulatban írom le ugyanazt.
Természetesen olyan igazán eseménynek nevezhető valami évek óta nem történik az életemben, mert ahhoz, hogy azt lehetne mondani, amit én nagyon szerettem, hogy "zajlik körülöttem az élet" dolgozni kéne, munkahelyre kéne járni és emberek közé kéne járni.
Itt csak apróságok történnek, de néha az apróságokról is jól esik írni.
Vasárnap délelőtt kutyasuli volt, Kópé okosodott egy kicsit vagy inkább talán én, hogy hogyan kell vele bánni, mert igazi kópé ez a Kópé.
Utána átmentünk a gyerekekhez a telkükre. Sajnos - bár lehetne igazán igazi öröm és élvezet az ilyen látogatás, mert ott van a férjem két éves unokája is - de számomra csak jelenlét és önfegyelmezés. A férjem lánya soha nem engedte hozzám a gyermekét, soha nem ült még az ölemben és soha nem tartottam a karomban. A gyerek ezt megszokta, mi a békesség kedvéért soha nem tiltakoztunk ellene, így mára is maradt minden a régiben, pedig tisztes távolból mosolyog rám a kislány és általában szeretnek a gyerekek. Mint mondtam már korábban, beszélgetni is nehéz velük, pláne valamiért puszta jóindulatból és tapasztalatból szólni lehetetlen. Panaszkodott az ifjú, 35 éves anyuka, hogy a kislányka rosszul eszik, étkezések alkalmával szinte semmit és nem szereti a főtt ételt, de a kenyeret sem, a húst sem, a gyümölcsöt, zöldséget sem. Ezen én magamban eléggé csodálkoztam. Aztán vasárnap délelőtt mindent megértettem. Talán kb. egy óra leforgása alatt déli fél 12 körül a gyermek kapott csipszet, amennyit akart, annyit ehetett belőle (büszkén mondta anyuci, hogy ez a kedvence, ez a márka, mindig ő veszi le a polcról a boltban) és nem sokkal utána egy dobozka epres ízesítésű, tejszínes krémtúrót. Igazán nem kellett sem a csipsz, sem a krémtúró, nem nagy igyekezettel és élvezettel ette, de azért etették a gyereket. Már azóta nem csodálkozom, hogy miért nem eszik semmi hasznosat. Két RENDES étkezés között sokkal jobb lenne valami gyümölcs, és nem beszéltem még a csipszevés közben elszopogatott valami édes pancs műitalról. Egyre többet hallani, hogy nekünk sem egészséges a csipsz és a sok műpancs. Akkor a két éves gyereknek az? Ettől nem volt túl jó kedvem. Este meg szél fújt és hirtelen beborult, lehűlt az idő.
A hétfő napestig borult és esős volt. Olyan napom volt a hangulatomat tekintve, hogy bármit láttam és hallottam csak bántott, és bosszantott és nem azért, mert egy morózus teremtés vagyok, hanem mert mind az, amit ajánlanak, bárhol és bármit, számomra elérhetetlen. Nem mindig van ez így, de tegnap úgy éreztem, reménytelen minden, képletesen szólva minden csak "megöl". "Megöl", szép lassan szívósan észrevétlenül "kinyír" a politika, a közélet, a munkanélküliség, a pénztelenség, a kilátástalanság, a tehetetlenség, stb. Hát ezért nem volt kedvem írni.
Tehát ebből azért kitetszik, hogy a teljesen egyforma napok sem teljesen egyformák, attól függ minden, talán attól is, hogy én milyen hangulatot engedek meg magamnak.
Persze,ha magától jön az írás, akkor igazán sem esemény, sem kedv nem kell hozzá. Tegnap úgy gondoltam, hogy jobb ha kerülöm a billentyűket és inkább talán higgadtabb hangulatban írom le ugyanazt.
Természetesen olyan igazán eseménynek nevezhető valami évek óta nem történik az életemben, mert ahhoz, hogy azt lehetne mondani, amit én nagyon szerettem, hogy "zajlik körülöttem az élet" dolgozni kéne, munkahelyre kéne járni és emberek közé kéne járni.
Itt csak apróságok történnek, de néha az apróságokról is jól esik írni.
Vasárnap délelőtt kutyasuli volt, Kópé okosodott egy kicsit vagy inkább talán én, hogy hogyan kell vele bánni, mert igazi kópé ez a Kópé.
Utána átmentünk a gyerekekhez a telkükre. Sajnos - bár lehetne igazán igazi öröm és élvezet az ilyen látogatás, mert ott van a férjem két éves unokája is - de számomra csak jelenlét és önfegyelmezés. A férjem lánya soha nem engedte hozzám a gyermekét, soha nem ült még az ölemben és soha nem tartottam a karomban. A gyerek ezt megszokta, mi a békesség kedvéért soha nem tiltakoztunk ellene, így mára is maradt minden a régiben, pedig tisztes távolból mosolyog rám a kislány és általában szeretnek a gyerekek. Mint mondtam már korábban, beszélgetni is nehéz velük, pláne valamiért puszta jóindulatból és tapasztalatból szólni lehetetlen. Panaszkodott az ifjú, 35 éves anyuka, hogy a kislányka rosszul eszik, étkezések alkalmával szinte semmit és nem szereti a főtt ételt, de a kenyeret sem, a húst sem, a gyümölcsöt, zöldséget sem. Ezen én magamban eléggé csodálkoztam. Aztán vasárnap délelőtt mindent megértettem. Talán kb. egy óra leforgása alatt déli fél 12 körül a gyermek kapott csipszet, amennyit akart, annyit ehetett belőle (büszkén mondta anyuci, hogy ez a kedvence, ez a márka, mindig ő veszi le a polcról a boltban) és nem sokkal utána egy dobozka epres ízesítésű, tejszínes krémtúrót. Igazán nem kellett sem a csipsz, sem a krémtúró, nem nagy igyekezettel és élvezettel ette, de azért etették a gyereket. Már azóta nem csodálkozom, hogy miért nem eszik semmi hasznosat. Két RENDES étkezés között sokkal jobb lenne valami gyümölcs, és nem beszéltem még a csipszevés közben elszopogatott valami édes pancs műitalról. Egyre többet hallani, hogy nekünk sem egészséges a csipsz és a sok műpancs. Akkor a két éves gyereknek az? Ettől nem volt túl jó kedvem. Este meg szél fújt és hirtelen beborult, lehűlt az idő.
A hétfő napestig borult és esős volt. Olyan napom volt a hangulatomat tekintve, hogy bármit láttam és hallottam csak bántott, és bosszantott és nem azért, mert egy morózus teremtés vagyok, hanem mert mind az, amit ajánlanak, bárhol és bármit, számomra elérhetetlen. Nem mindig van ez így, de tegnap úgy éreztem, reménytelen minden, képletesen szólva minden csak "megöl". "Megöl", szép lassan szívósan észrevétlenül "kinyír" a politika, a közélet, a munkanélküliség, a pénztelenség, a kilátástalanság, a tehetetlenség, stb. Hát ezért nem volt kedvem írni.
Tehát ebből azért kitetszik, hogy a teljesen egyforma napok sem teljesen egyformák, attól függ minden, talán attól is, hogy én milyen hangulatot engedek meg magamnak.
semmi különös, tényleg csak napló...
Radnóti...
2013. Máj. 4, szombat 22:32
Kategória: személyes - napló
Ma feltettem a másik blogomra számomra csodaszép, nekem nagyon kedves versekből álló Radnóti válogatást. Nem a "Razglednicákat", sokkal korábbi verseit.
Egészen reggel kilenctől este kilencig egy hozzászólás volt. Utána a barátnőm és egy másik blogtárs, akiről tudom, hogy magyar tanár is volt.
Nem az én válogatásomról van szó, nem az én kifogásaimról, örömömről vagy bosszúságomról, Radnótiról van szó.
Radnóti születésnapja előtt egy nappal, Radnótira emlékezni, néhány verset elolvasni a tiszteletére, gyönyörködni a versekben, nem ér annyit, mint egy ostoba és mesterségesen kiélezett politikai vita, egy jó kis mocskolódás, egymás kioktatása és hasonló dolgok?
Idáig jutottunk! Elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm ott a hozzászólásokkal, "öntörvényű és különc" leszek, ahogy a barátnőm tanácsolja, írok, csak magamnak.
Már elég régóta figyelem, hogy a kultúra nem nagyon számít, ez elég szomorú, ugyan nem kötelező az irodalommal és a versekkel foglalkozni senkinek, de nem lehet olyan kilátástalan és szürke a világ, hogy ne legyen szükségünk szépségre és ez is egy fajta szépség.
Ma viszonylag jó idő volt, porszívóztam, mostam. Finomat főztem, egy pici csülök feléből pékné módra elnevezésű ételt, krumplival, savanyúsággal. Most nincs sütőm, ezért először párolom a húst, később pedig a grillben sütöm ropogósra. A pároló lébe tettem zöldséget, felöntöttem, fűszereztem, az lett a leves.
Délután olvastam, nem kellet napernyő, sőt egy könnyű pamut kardigánt is magamra terítettem. Fújt a szél is, de legalább jól száradtak a ruhák.
A séta is menetrendszerűen megtörtént. Most kivételesen a kutyás utcán mentünk, de nem volt gond, egy kutya sem volt az utcán.
Eltelt ez a nap is. Holnap anyák napja. Remélem nem felejtek el este egy szál gyertyát gyújtani anyukámnak, már csak így köszönthetem. Amúgy meg szeretem a gyertyafényt. Néha előfordul, hogy valamit nagyon tervezek, jóval előtte készülök rá, aztán pont amikor kéne, elfelejtem. Igazán nem nagyon szeretem ezeket a kinevezett ünnepeket és a pátoszt, ami néha övezi őket. Sokkal jobb spontán módon és természetesen ünnepelni.
Azt hiszem nem lehet folytatni a másik blogomat, (Euridike, C'est la vie...2013) mert minden szétesik, a külalak csúnya lesz. Majd holnap nyitok itt egy másikat és itt folytatom.
Egészen reggel kilenctől este kilencig egy hozzászólás volt. Utána a barátnőm és egy másik blogtárs, akiről tudom, hogy magyar tanár is volt.
Nem az én válogatásomról van szó, nem az én kifogásaimról, örömömről vagy bosszúságomról, Radnótiról van szó.
Radnóti születésnapja előtt egy nappal, Radnótira emlékezni, néhány verset elolvasni a tiszteletére, gyönyörködni a versekben, nem ér annyit, mint egy ostoba és mesterségesen kiélezett politikai vita, egy jó kis mocskolódás, egymás kioktatása és hasonló dolgok?
Idáig jutottunk! Elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm ott a hozzászólásokkal, "öntörvényű és különc" leszek, ahogy a barátnőm tanácsolja, írok, csak magamnak.
Már elég régóta figyelem, hogy a kultúra nem nagyon számít, ez elég szomorú, ugyan nem kötelező az irodalommal és a versekkel foglalkozni senkinek, de nem lehet olyan kilátástalan és szürke a világ, hogy ne legyen szükségünk szépségre és ez is egy fajta szépség.
Ma viszonylag jó idő volt, porszívóztam, mostam. Finomat főztem, egy pici csülök feléből pékné módra elnevezésű ételt, krumplival, savanyúsággal. Most nincs sütőm, ezért először párolom a húst, később pedig a grillben sütöm ropogósra. A pároló lébe tettem zöldséget, felöntöttem, fűszereztem, az lett a leves.
Délután olvastam, nem kellet napernyő, sőt egy könnyű pamut kardigánt is magamra terítettem. Fújt a szél is, de legalább jól száradtak a ruhák.
A séta is menetrendszerűen megtörtént. Most kivételesen a kutyás utcán mentünk, de nem volt gond, egy kutya sem volt az utcán.
Eltelt ez a nap is. Holnap anyák napja. Remélem nem felejtek el este egy szál gyertyát gyújtani anyukámnak, már csak így köszönthetem. Amúgy meg szeretem a gyertyafényt. Néha előfordul, hogy valamit nagyon tervezek, jóval előtte készülök rá, aztán pont amikor kéne, elfelejtem. Igazán nem nagyon szeretem ezeket a kinevezett ünnepeket és a pátoszt, ami néha övezi őket. Sokkal jobb spontán módon és természetesen ünnepelni.
Azt hiszem nem lehet folytatni a másik blogomat, (Euridike, C'est la vie...2013) mert minden szétesik, a külalak csúnya lesz. Majd holnap nyitok itt egy másikat és itt folytatom.
Péntek...(május 3.)
2013. Máj. 3, péntek 21:40
Kategória: személyes - napló
Kissé borongós és főleg hűvösebb volt a mai nap, mint a korábbiak.
Tegnap este tévedtem, azt hittem nem lesz a vihar miatt áramszünet, hát volt, de előkészítettem a gyertyákat és az elemlámpát. Este 10-től hajnali kettőig voltunk korom sötétben, annyit azért láttunk, hogy a Kis-Duna túloldalán, a szemközti hegyen világítanak a fények.
Délelőtt elzúgott felettünk még egy kiadós zivatar, néhány pillanatig jég is esett, de mire észbe kaptam már elállt az eső is. Kicsit aggódom a cseresznyetermés miatt, virág rengeteg volt a fánkon. Talán megúszták, a még nagyon pici zöld cseresznye kezdemények. Nagyon szeretem a ropogós cseresznyét. Néha alig tudom kivárni, hogy igazán megérjen és már világos pirosan eszegetem az alsó ágakról.
Ebédre lencsefőzeléket főztem, még az újévre vett lencséből maradt egy megfelelő adag. Némi kis trükk kellett hozzá, nem volt itthon tejföl, de mire észbe kaptam már elkezdtem, úgyhogy kaukázusi kefirrel habartam be. Aztán, ha a páromnak ízlik az étel végül is - mint most is - mindig elárulom a trükkjeimet.
A kertben most nem olvashattam a hűvös miatt, maradtam hát bent és ha már bent, akkor a gép előtt. Megírtam az anyák napi írásomat. Először úgy gondoltam, annyiszor írtam már anyák napjára, hogy most nem írok, de csak összejött. Igaz, kissé nem a szokványos. Nem biztos, hogy ide fel tudom tenni, mert valami gondom van a képekkel és ez az írás képes, de majd megpróbálom másolni.
A séta a kutyával, az nem maradhatott el. Most Bodrival találkoztunk, egy ismerőssel, nem volt gond, szimatcsere és mindkét kutya ment tovább a maga érdeklődése, azaz orra után. Kicsit kísértük Bodriékat és így beszélgettem a gazdinénivel.
Ma ennyire futotta. Remélem hétvégére ó idő lesz.
Tegnap este tévedtem, azt hittem nem lesz a vihar miatt áramszünet, hát volt, de előkészítettem a gyertyákat és az elemlámpát. Este 10-től hajnali kettőig voltunk korom sötétben, annyit azért láttunk, hogy a Kis-Duna túloldalán, a szemközti hegyen világítanak a fények.
Délelőtt elzúgott felettünk még egy kiadós zivatar, néhány pillanatig jég is esett, de mire észbe kaptam már elállt az eső is. Kicsit aggódom a cseresznyetermés miatt, virág rengeteg volt a fánkon. Talán megúszták, a még nagyon pici zöld cseresznye kezdemények. Nagyon szeretem a ropogós cseresznyét. Néha alig tudom kivárni, hogy igazán megérjen és már világos pirosan eszegetem az alsó ágakról.
Ebédre lencsefőzeléket főztem, még az újévre vett lencséből maradt egy megfelelő adag. Némi kis trükk kellett hozzá, nem volt itthon tejföl, de mire észbe kaptam már elkezdtem, úgyhogy kaukázusi kefirrel habartam be. Aztán, ha a páromnak ízlik az étel végül is - mint most is - mindig elárulom a trükkjeimet.
A kertben most nem olvashattam a hűvös miatt, maradtam hát bent és ha már bent, akkor a gép előtt. Megírtam az anyák napi írásomat. Először úgy gondoltam, annyiszor írtam már anyák napjára, hogy most nem írok, de csak összejött. Igaz, kissé nem a szokványos. Nem biztos, hogy ide fel tudom tenni, mert valami gondom van a képekkel és ez az írás képes, de majd megpróbálom másolni.
A séta a kutyával, az nem maradhatott el. Most Bodrival találkoztunk, egy ismerőssel, nem volt gond, szimatcsere és mindkét kutya ment tovább a maga érdeklődése, azaz orra után. Kicsit kísértük Bodriékat és így beszélgettem a gazdinénivel.
Ma ennyire futotta. Remélem hétvégére ó idő lesz.
Csütörtök...május 2.
2013. Máj. 2, csütörtök 20:09
Kategória: személyes - napló
Ma vittünk fényképezőgépet a vásárláshoz, no nem ahhoz kellett, hanem útközben fényképeztem. Igaz nem volt gyönyörű napsütés csak szórt fény. Akkor miért pont most? - kérdezhetné bárki jogosan. Pusztán azért, mert a hirtelen meleg miatt napok alatt elvirágzik az orgona és minden más is, gyorsan megváltozik a csupa virág környezet. A napfényes napokon pedig elfelejtettük vinni a fényképezőgépet. Még egy kis hiba csúszott a tervezésbe, azaz nem terveztünk, csütörtök kukanap és a legtöbb felvételt javítanom kellett, hogy eltűnjenek a kukák, de a számítógépen ez nem gond. Egész jók lettek a képek. Ezzel el is telt a délelőtt.
Ebéd után sürgősségi állapotba hoztuk a kis kerti "pihenő paradicsomomat", ami annyit jelent, hogy ha elered az eső, akkor csak egy két mozdulat és máris a maradék kényelem biztonságba kerülhet. Egy kerti karosszék (műanyag, nyugodtan ázhat) és egy ernyő maradt kint, az ülő párnákat meg úgyis hozom viszem. Fújt a szél, hol egyik oldalról borult be, hol a másikról, de a levegő fülledtsége miatt meleg volt, így ezért mégis kint olvastam egy kicsit. Szerencsém volt, nem esett, csak ígérkezett az eső egész délután. Egy finom kávé után, amit a délután szundiból felébredve mindig a párom készít és szervíroz nekem csak rászántam magam, hogy borult ég ide vagy oda, elviszem Kópét a napi sétára. Kicsit szaporábban szedtük a lábunkat a szokásosnál, de elvégeztük a penzumot, mindkettőnk számára a napi "egészségügyi sétát". Ha még nem mondtam volna Kópé kutya az én egészségvédő és sportprogramom. Egy csepp eső nélkül hazaértünk, bár mind jobban beborult, de végül csak most 8-kor esett. Dörgött, villámlott, az idén most először, május 2-án.
Sétából hazafelé jövet találkoztunk egy törpe snauzer kutyussal, na gondoltam, most mi lesz, mert a kutyus ügyet sem vetett a gazdi visszahívó szavára, csak közeledett. Kópé megállt, jámboran leült és bevárta. Nem történt semmi, egyikük sem ugatott, Kópé nem rugdosott a hátsó lábaival, csak egyszerűen szagolgatták egymást. Közben odaért a gazda, egy férfi, nem öreg, de idősebb férfi. Köszöntem, semmi. A kutyások általában szólnak egymáshoz. Fiú vagy lány a kutyus? - kérdeztem én, hogy mégis mire számíthatok esetleg. Továbbra is semmi, egy kukk se. Na, jó, ennyi volt, süket vagy bunkó, találgattam én magamban, vagy ki tudja. Eljöttünk, én meg elgondolkoztam.
Nem nagyon értem, vagy nehezen értem az embereket. A világ folyása, a fejlődés, az általános fejlődés és a társadalom fejlődése is azt kívánná, hogy az emberek egymással szemben legalább minimálisan nyitottak legyenek, vagy próbáljanak nyitottak lenni. A kommunikáció, a legminimálisabb érdeklődés és udvariasság a másik iránt, legalább akkor, ha megszólít, a minimum lenne. Vagy túl igényes vagyok? Vegyük úgy, hogy a bácsi öreg és süket volt, de a gesztusokból akkor is látnia kellett, hogy megszólaltam, egy jó estét! - re azért telhetett volna, de nem róla szól a gondolatmenetem, hanem úgy általánosságban, a többségről. Értem én , hogy nehéz az élet, válságot éltünk és élünk át, politikai és gazdasági bizonytalanság van az országban. Ezek lehetnek általános tények, de ettől még az egyénnek lehet a magánélet és a szűkebb társadalmi, társasági élet szempontjából normális, emberi életet élni. Lehet, hogy csak én nem hallottam róla és van valami kötelező barátságtalansági minimum? Én se vagyok elégedett az életemmel, messze nem, de azért nem lógatom folyamatosan az orromat, nem vagyok barátságtalan, rosszkedvű és elutasító. Hát ennyi erről, persze ez csak az én véleményem.
Elvonult a vihar, elég gyorsan, az áramszolgáltatás sem szünt meg, nálunk ugyanis vihar esetén elég gyakran előfordul. A biztonság kedvéért előkészítettem a gyertyákat, elemlámpát. Remélem holnap ismét verőfényes napra kelek fel.
Ebéd után sürgősségi állapotba hoztuk a kis kerti "pihenő paradicsomomat", ami annyit jelent, hogy ha elered az eső, akkor csak egy két mozdulat és máris a maradék kényelem biztonságba kerülhet. Egy kerti karosszék (műanyag, nyugodtan ázhat) és egy ernyő maradt kint, az ülő párnákat meg úgyis hozom viszem. Fújt a szél, hol egyik oldalról borult be, hol a másikról, de a levegő fülledtsége miatt meleg volt, így ezért mégis kint olvastam egy kicsit. Szerencsém volt, nem esett, csak ígérkezett az eső egész délután. Egy finom kávé után, amit a délután szundiból felébredve mindig a párom készít és szervíroz nekem csak rászántam magam, hogy borult ég ide vagy oda, elviszem Kópét a napi sétára. Kicsit szaporábban szedtük a lábunkat a szokásosnál, de elvégeztük a penzumot, mindkettőnk számára a napi "egészségügyi sétát". Ha még nem mondtam volna Kópé kutya az én egészségvédő és sportprogramom. Egy csepp eső nélkül hazaértünk, bár mind jobban beborult, de végül csak most 8-kor esett. Dörgött, villámlott, az idén most először, május 2-án.
Sétából hazafelé jövet találkoztunk egy törpe snauzer kutyussal, na gondoltam, most mi lesz, mert a kutyus ügyet sem vetett a gazdi visszahívó szavára, csak közeledett. Kópé megállt, jámboran leült és bevárta. Nem történt semmi, egyikük sem ugatott, Kópé nem rugdosott a hátsó lábaival, csak egyszerűen szagolgatták egymást. Közben odaért a gazda, egy férfi, nem öreg, de idősebb férfi. Köszöntem, semmi. A kutyások általában szólnak egymáshoz. Fiú vagy lány a kutyus? - kérdeztem én, hogy mégis mire számíthatok esetleg. Továbbra is semmi, egy kukk se. Na, jó, ennyi volt, süket vagy bunkó, találgattam én magamban, vagy ki tudja. Eljöttünk, én meg elgondolkoztam.
Nem nagyon értem, vagy nehezen értem az embereket. A világ folyása, a fejlődés, az általános fejlődés és a társadalom fejlődése is azt kívánná, hogy az emberek egymással szemben legalább minimálisan nyitottak legyenek, vagy próbáljanak nyitottak lenni. A kommunikáció, a legminimálisabb érdeklődés és udvariasság a másik iránt, legalább akkor, ha megszólít, a minimum lenne. Vagy túl igényes vagyok? Vegyük úgy, hogy a bácsi öreg és süket volt, de a gesztusokból akkor is látnia kellett, hogy megszólaltam, egy jó estét! - re azért telhetett volna, de nem róla szól a gondolatmenetem, hanem úgy általánosságban, a többségről. Értem én , hogy nehéz az élet, válságot éltünk és élünk át, politikai és gazdasági bizonytalanság van az országban. Ezek lehetnek általános tények, de ettől még az egyénnek lehet a magánélet és a szűkebb társadalmi, társasági élet szempontjából normális, emberi életet élni. Lehet, hogy csak én nem hallottam róla és van valami kötelező barátságtalansági minimum? Én se vagyok elégedett az életemmel, messze nem, de azért nem lógatom folyamatosan az orromat, nem vagyok barátságtalan, rosszkedvű és elutasító. Hát ennyi erről, persze ez csak az én véleményem.
Elvonult a vihar, elég gyorsan, az áramszolgáltatás sem szünt meg, nálunk ugyanis vihar esetén elég gyakran előfordul. A biztonság kedvéért előkészítettem a gyertyákat, elemlámpát. Remélem holnap ismét verőfényes napra kelek fel.
Szerda...(május 1.)
2013. Máj. 1, szerda 15:36
Kategória: személyes - napló
Szerda van, hétköznap, pont olyan, mint a többi hétköznap. Mit is ünnepelek én, mert azért van mit? Ünnepelem a tavaszt, a napfényt, a zöld lombokat, azt, hogy kilépve az ajtón bódító orgonaillat van és mindez vidámságot ígér eleve az egész napra.
Szabad nap van ma mindenütt, ezért már délelőtt összefutottam a fiúkkal a neten. Ez is öröm, otthon vannak, pihennek, jókedvűek.
Végre tárva nyitva van a nappali és az előszoba ajtaja a cicák és a kutya akkor mennek ki és jönnek be, amikor csak kedvük tartja. A hatalmas ablakon, amit télen nem győzünk takargatni a beszivárgó hideg elől most árad be a fény, nem a tűző nap, mert azt a tornác kissé elfogja, hanem az éltető fény, a világosság. Utálom a téli gyorsan jövő, álmos szürkületet.
Szedtem még egy csokor orgonát, négyféle van benne, dupla fehér és három különböző színű orgonalila. Nagyon szép lett a csokor. Csendélet van az asztalon, kissé zűrzavaros, de orgonás csendélet. Ha mozog a levegő itt bent is érezni az illatát. Sajnos nemsokára elvirágzik az összes bokor, de inkább csak maradjon a meleg.
Az ebédet is úgy főztem, hogy ki, be járkáltam a konyha és a kert között, nagyon élvezem a várva várt szép időt. Ennyire még nem vártam a tavaszt, a májust.
Igazán most fel sem figyeltem arra, hogy május elseje van, pedig vannak emlékeim, gyerekkoromból, ifjúkoromból és kellemes emlékek. Igen, felvonultunk, vidáman, zászlókkal, lufikkal, később kicsi gyerekkel és bizony ettünk virslit és ittunk sört is, nincs ebben semmi különös. Attól, mert hivatalos ünnep volt és menni kellett, még tavasz volt, napfény volt, orgona volt, vidámság volt és fiatalok voltunk.
Május 1. a munka ünnepe, nekem most nincs mit ünnepelni, persze ettől még tudom, hogy ez nemzetközi ünnep. Akinek van munkája, ünnepelje is, nagyon fontos, nélkülözhetetlen dolog az ember életében.
Mielőtt a demagógiával agymosott emberek arra gondolnának, hogy május 1. kommunista ünnep, a kelet - európai szocialista tábor ünnepe, leírom, hogy ez óriási tévedés. Az ünnep előzményei egészen az angol ipari forradalomig vezethetők vissza, egészen 1817-ig. Nem írom le a történetet, csak annyit, hogy a II. Internacionálé második kongresszusán,1891 - ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. Akkor még a munkások ünnepe volt. Később a II. világháború után lett a munka ünnepe.
Érdekesség, bevallom nem tudtam, hogy május1. nem csak a munka ünnepe, hanem katolikus ünnep is. Jézus nevelőatyjára, emlékeznek, aki ácsmester volt. Munkás Szent József ünnepét1955 május. 1-én rendelte el XII. Pius pápa.
A sajtóból annyit tudok, hogy több szakszervezet közös felvonulást tart, „Munkát, kenyeret!” – jelszóval. Örülök neki és járjanak sikerrel, azt kívánom.
A magam részéről tovább örülök a májusi délutánnak, kint leszek a kertben és majd még, ha a napsütés kissé enyhül hatalmas sétát teszek a kutyával. Lemegyünk a Dunához, megnézem milyen az ártéri rét és az erdő.
A hétfő sem rossz...
2013. Ápr. 29, hétfő 22:03
Kategória: személyes - napló
Kicsit nehezen tudom elkezdeni az írást, mert kis fekete tündércica itt dorombol a karomban, fúrja a kis fejét a tenyerembe és finoman harapdálja az ujjaimat, ez a ma esti szertartás.
Szóval hétfő, a hét kezdete, verőfényes napsütés, enyhe szellő, gyalog mentünk a közértbe friss kenyérért.
Lassan mentünk a táj káprázatos, nem lehet megunni. Szemben a hegy már dúsan zöld, eltűntek a házak, már csak a piros háztetők látszanak. Ragyog minden a napfényben, annyi virágos fa van, amerre csak a szem ellát, fehér, rózsaszín és aranysárga menyasszonyok bólogatnak.
Meglepődtünk, hogy a templomkertben már vígan nyújtózkodnak a fehér gesztenyefa pagodák és a tulipánfa is virít a főtéren. Orgona akad megszámlálhatatlan, kékes, (ilyet még nem láttam) a hagyományos lilás, azaz orgonaszínű és fehér, szimpla és dupla, bokor és fa formában.
Az aranyesők még sárgállanak, de már kissé szomorkásan búcsúztatják lehulló virágaikat, alattuk a virágszőnyeg olyan mintha megannyi csillag hullott volna le az égről.
A tücskök a kedves is teraszukon, az idén mintha sokkal kevesebben napoznának. Talán megártott nekik a március végi hó, mert egyszer már kibújtak, esetleg megfáztak?
A fenyőcsúcsokon rigók fütyörésznek és a cinegék harsányan éneklik a nyitni kék dallamot.
Úgy tűnik a természet nem adta fel a hosszú tél ellenére sem az örök megújulást.
Ma igen kellemes napom volt, nem kellett főznöm, tartott még a tegnapi menü.
Fűnyírás és "kert"rendezgetés volt a délelőtti program. Szedtem még egy hatalmas csokor orgonát, illatozzon csak a szoba is, mert gyorsan el fog virágozni. Az én kis kertem, még cserepekben van. Meglepve láttam ma, hogy a szabadba, a tornác napos részére kintre kerülve mennyit fejlődtek erőtlen kis palántáim. Gondoltam egyet, és a télen félretett sütőtök magokat eldugdostam két kis fészekbe a tulipánok helyére. Csak próba szerencse. Ezek amatőr magok, nincsenek kezelve semmi csodaszerrel, vagy kikelnek, vagy nem. Az a tök nagyon finom édes volt a télen, azért tettem el a magját. A többi vetés még várat magára, tavalyi kis ágyásunkban a tarackok még nyögik a glialkát, még nem telt le a három hét, hogy kipucoljuk és ültessünk valamit a megtisztított helyre.
Ebéd után megint hintaágy, cica, kutya, könyv, bár kissé zavaró volt a szél, de azért kint maradtam. Aztán természetesen Kópé legnagyobb örömére jót sétáltunk. Találkoztunk egy fehér kutyával, (szoktam nézni a kutyadokit, gondoltam kipróbálom a legutóbb látottakat) Megbeszéltem Kópéval, hogy most szépen nyugodtan, hátsó lábbal rugdosás és óbégatás nélkül elmegyünk mellette. A pórázt fogtam, jó erősen. A fehér kutya ült, nem mozdult, minket szemlélt, ahogy közeledünk, nem ugatott, nem morgott. Kópé nem húzott, lassan közeledtünk, nem rugdosott, nem ugatott, nem morgott, elmentünk a másik mellett. Megdicsértem, "jól van, ügyes vagy, jól csinálod, megy ez"! Kétszer megpróbált visszafordulni, akkor kicsit megrántottam a pórázt és mondtam, NEM. Ez egész jól ment. Ilyen békés egymás mellett elporoszkálásra még nem volt példa. Ez volt egyenlőre az ő leckéje, egyszer akkor már megírtuk.
Most így vagyunk, én írok, a Kópé alattam fekszik, Zsepi cica a fotel sarkában (mert olyan kicsi) és Nyafi még csavarog valahol.
Eltelt még egy ugyanolyan nap.
Szóval hétfő, a hét kezdete, verőfényes napsütés, enyhe szellő, gyalog mentünk a közértbe friss kenyérért.
Lassan mentünk a táj káprázatos, nem lehet megunni. Szemben a hegy már dúsan zöld, eltűntek a házak, már csak a piros háztetők látszanak. Ragyog minden a napfényben, annyi virágos fa van, amerre csak a szem ellát, fehér, rózsaszín és aranysárga menyasszonyok bólogatnak.
Meglepődtünk, hogy a templomkertben már vígan nyújtózkodnak a fehér gesztenyefa pagodák és a tulipánfa is virít a főtéren. Orgona akad megszámlálhatatlan, kékes, (ilyet még nem láttam) a hagyományos lilás, azaz orgonaszínű és fehér, szimpla és dupla, bokor és fa formában.
Az aranyesők még sárgállanak, de már kissé szomorkásan búcsúztatják lehulló virágaikat, alattuk a virágszőnyeg olyan mintha megannyi csillag hullott volna le az égről.
A tücskök a kedves is teraszukon, az idén mintha sokkal kevesebben napoznának. Talán megártott nekik a március végi hó, mert egyszer már kibújtak, esetleg megfáztak?
A fenyőcsúcsokon rigók fütyörésznek és a cinegék harsányan éneklik a nyitni kék dallamot.
Úgy tűnik a természet nem adta fel a hosszú tél ellenére sem az örök megújulást.
Ma igen kellemes napom volt, nem kellett főznöm, tartott még a tegnapi menü.
Fűnyírás és "kert"rendezgetés volt a délelőtti program. Szedtem még egy hatalmas csokor orgonát, illatozzon csak a szoba is, mert gyorsan el fog virágozni. Az én kis kertem, még cserepekben van. Meglepve láttam ma, hogy a szabadba, a tornác napos részére kintre kerülve mennyit fejlődtek erőtlen kis palántáim. Gondoltam egyet, és a télen félretett sütőtök magokat eldugdostam két kis fészekbe a tulipánok helyére. Csak próba szerencse. Ezek amatőr magok, nincsenek kezelve semmi csodaszerrel, vagy kikelnek, vagy nem. Az a tök nagyon finom édes volt a télen, azért tettem el a magját. A többi vetés még várat magára, tavalyi kis ágyásunkban a tarackok még nyögik a glialkát, még nem telt le a három hét, hogy kipucoljuk és ültessünk valamit a megtisztított helyre.
Ebéd után megint hintaágy, cica, kutya, könyv, bár kissé zavaró volt a szél, de azért kint maradtam. Aztán természetesen Kópé legnagyobb örömére jót sétáltunk. Találkoztunk egy fehér kutyával, (szoktam nézni a kutyadokit, gondoltam kipróbálom a legutóbb látottakat) Megbeszéltem Kópéval, hogy most szépen nyugodtan, hátsó lábbal rugdosás és óbégatás nélkül elmegyünk mellette. A pórázt fogtam, jó erősen. A fehér kutya ült, nem mozdult, minket szemlélt, ahogy közeledünk, nem ugatott, nem morgott. Kópé nem húzott, lassan közeledtünk, nem rugdosott, nem ugatott, nem morgott, elmentünk a másik mellett. Megdicsértem, "jól van, ügyes vagy, jól csinálod, megy ez"! Kétszer megpróbált visszafordulni, akkor kicsit megrántottam a pórázt és mondtam, NEM. Ez egész jól ment. Ilyen békés egymás mellett elporoszkálásra még nem volt példa. Ez volt egyenlőre az ő leckéje, egyszer akkor már megírtuk.
Most így vagyunk, én írok, a Kópé alattam fekszik, Zsepi cica a fotel sarkában (mert olyan kicsi) és Nyafi még csavarog valahol.
Eltelt még egy ugyanolyan nap.
Tavaszi vasárnap...
2013. Ápr. 28, vasárnap 21:24
Kategória: személyes - napló
Különös tény, de tény, hogy naplóbejegyzést érdemel a hagyományos békebeli (jelen esetben gyerekkorombeli) rántott hús. Igen, mert nem akármilyen rántott hús, hanem olyan, ami sertéskarajból készült. Apám sertéskarajból szerette, a csontja nélkül, szép nagy közepesen vékony szeleteket, szőkére sütve és petrezselymes krumplival, uborka salátával. Anyám nagyon szép és finom rántott húsokat tudott sütni, neki sosem égtek meg az utolsó szeletek sem és a zsiradék sem. A mai napig sem tudom, mi a titka. Éppen ezért nagyon nem szeretek rántott húst csinálni, de a férjem nagyon szereti, így hát csinálok.
Szóval kivételesen egybe esett most nálunk a vasárnap és az ünnepélyes rántott hús, karajból. Ez azért lényeges, mert nálunk nem számít, hogy milyen nap van. Csak akkor van ünnep, ha jönnek a fiaim, karácsonykor, húsvétkor és egyszer nyáron több napra, "nyaralni".
Tehát a párom lányáék hoztak egy szép darab karajt, már éppen gondolkoztam rajta, hogy hány felé osztva fagyasszam le, mikor a párom közölte, előre élvezettel, hogy akkor ugye ma rántott hús lesz ebédre, igazi rántott hús. Az lett. Megcsináltam, teljesen szabályosan, klopfoltam, (bár csak a nagykés nyelével) besóztam, paníroztam, kisütöttem, ráadásul zsírban, mert az olaj éppen elfogyott. Azért, hogy nehogy elégedett legyek, az utolsó szelet kicsit, finoman szólva túl sötét lett a zsírral együtt. Rizibizi lett a köret és majonézt kevertem mellé, a párom úgy szereti, majonézt ken a húsra.
Tehát finomat ebédeltünk, "rangosat". Ja, a csontjából levest főztem.
Délután hintaágy, olvasás, kutya alattam, macska mellettem.
Hat után elvittem Kópét sétálni, jó hosszú sétára, eleinte rövid pórázzal, aztán mikor már nyugodtabb volt, hosszú pórázon. Ilyenkor kell a póráz, mert sok már a jó idő miatt a hétvégi látogató, sok gyerek, kisgyerek, kisbicikli, nagy bicikli, babakocsi, és idegen kutyák. Kópénak ez túl sok, szokatlan.
Egy szörnyű tapasztalatot is szereztem, találkoztam az idei első szúnyoggal, lelkesen zúgott a fejem körül, de szerencsére nem csípett meg. Sajnos magas a Duna, ilyenkor lesz sok szúnyog, tavaly nyáron jó nyár volt szúnyog szempontjából, meglepően kevesen voltak, nem gyötörtek annyit.
Holnap is lesz nap.
Szóval kivételesen egybe esett most nálunk a vasárnap és az ünnepélyes rántott hús, karajból. Ez azért lényeges, mert nálunk nem számít, hogy milyen nap van. Csak akkor van ünnep, ha jönnek a fiaim, karácsonykor, húsvétkor és egyszer nyáron több napra, "nyaralni".
Tehát a párom lányáék hoztak egy szép darab karajt, már éppen gondolkoztam rajta, hogy hány felé osztva fagyasszam le, mikor a párom közölte, előre élvezettel, hogy akkor ugye ma rántott hús lesz ebédre, igazi rántott hús. Az lett. Megcsináltam, teljesen szabályosan, klopfoltam, (bár csak a nagykés nyelével) besóztam, paníroztam, kisütöttem, ráadásul zsírban, mert az olaj éppen elfogyott. Azért, hogy nehogy elégedett legyek, az utolsó szelet kicsit, finoman szólva túl sötét lett a zsírral együtt. Rizibizi lett a köret és majonézt kevertem mellé, a párom úgy szereti, majonézt ken a húsra.
Tehát finomat ebédeltünk, "rangosat". Ja, a csontjából levest főztem.
Délután hintaágy, olvasás, kutya alattam, macska mellettem.
Hat után elvittem Kópét sétálni, jó hosszú sétára, eleinte rövid pórázzal, aztán mikor már nyugodtabb volt, hosszú pórázon. Ilyenkor kell a póráz, mert sok már a jó idő miatt a hétvégi látogató, sok gyerek, kisgyerek, kisbicikli, nagy bicikli, babakocsi, és idegen kutyák. Kópénak ez túl sok, szokatlan.
Egy szörnyű tapasztalatot is szereztem, találkoztam az idei első szúnyoggal, lelkesen zúgott a fejem körül, de szerencsére nem csípett meg. Sajnos magas a Duna, ilyenkor lesz sok szúnyog, tavaly nyáron jó nyár volt szúnyog szempontjából, meglepően kevesen voltak, nem gyötörtek annyit.
Holnap is lesz nap.
Kellemes szombat...
2013. Ápr. 27, szombat 21:55
Kategória: személyes - napló
április 27.
Félreértéssel indult a nap. Úgy tudtuk, 10-kor kutyasuli lesz, a szomszéd mondta tegnap, (ő tartja a bemutatókat a kutyájával) oda is mentünk a lovastanyára, de nem találtunk senkit. Hamar kiderült, hogy a szomszéd is rosszul tudott valamit. Sebaj, visszajöttünk, Kópé ma nem lett okosabb, bár az autózást is tanulnia kell. Ebédre lencselevest főztem a tegnapról maradt nudli elé Gábornak, én meg párolt zöldséget ettem, tükörtojással. Az ebéd utáni olvasás nem volt olyan kellemes, mint tegnap, a szél miatt. Alig tudtam kordában tartani a könyv lapjait, de azért kitartottam egy darabig. Kópé rendíthetetlenül ült a székem alatt és tépkedte a füvet. Később kertészkedtem, csak egy kicsit, mert ugye ezzel az bajom, hogy minden feltöri a kezemet, (ne tessék kinevetni, ez van) kapa, gereblye, lombseprű, stb. úgyhogy kicsi ágyásaim vannak, így kicsivel végzek egy alkalommal.
Félreértéssel indult a nap. Úgy tudtuk, 10-kor kutyasuli lesz, a szomszéd mondta tegnap, (ő tartja a bemutatókat a kutyájával) oda is mentünk a lovastanyára, de nem találtunk senkit. Hamar kiderült, hogy a szomszéd is rosszul tudott valamit. Sebaj, visszajöttünk, Kópé ma nem lett okosabb, bár az autózást is tanulnia kell. Ebédre lencselevest főztem a tegnapról maradt nudli elé Gábornak, én meg párolt zöldséget ettem, tükörtojással. Az ebéd utáni olvasás nem volt olyan kellemes, mint tegnap, a szél miatt. Alig tudtam kordában tartani a könyv lapjait, de azért kitartottam egy darabig. Kópé rendíthetetlenül ült a székem alatt és tépkedte a füvet. Később kertészkedtem, csak egy kicsit, mert ugye ezzel az bajom, hogy minden feltöri a kezemet, (ne tessék kinevetni, ez van) kapa, gereblye, lombseprű, stb. úgyhogy kicsi ágyásaim vannak, így kicsivel végzek egy alkalommal.
Kinyílt, ugyan még csak félig az orgona és csodás illat van a kertben. Örömmel szedtem egy csokrot a vázába is, hogy hogy nem, a metszőolló valahogy, fogalmam sincs, hogy, becsípte az ujjamat, olyan kis fekete véraláfutás lett rajta. Katonadolog - mondta az ilyenre régen a nagyanyám.
Itt vannak a telkükön a hétvégére a férjem lányék, gyermekestül. Miután Gábor felébredt a szundiból voltunk odaát is. Kaptunk egy kis húst, kolbász és sajt kóstolót, így volt ma jó vacsoránk. Vicces, nem lehet velük beszélgetni, egy idő után rájöttünk, hogy úgy szépen lazán elbeszélünk egymás mellett, ők mondják a magukét, mi próbálunk hozzászólni, de addigra rég másról beszélnek, így sosem vagyunk szinkronban, a válaszunk, vagy a hozzászólásunk nem érdekes, meg se hallják, ha kérdezünk, csak úgy megszokásból, arra nincs válasz. Ezt nehéz érteni, de szerencsére nem az én gyerekeim, nekem ilyen gondom nincs.
Szépséges tálat készítettem a kóstolóba kapott finomságokból, kolbászkarikákat, sajtszeleteket, (3 féle sajt) füstölt szalonna és uborkaszeleteket rendeztem sorba egy tányéron, így falatoztunk közösen. "Ünnepi este" volt, az étkezést illetően.
Hát így telt a mai ugyanolyan nap, mint a többi. (ja, a délelőtti porszívózást kihagytam, persze nem is lényeges)
Április 26.
2013. Ápr. 26, péntek 22:46
Kategória: személyes - napló
Ma igazi nyári meleg volt. Megint csináltam pár képet a fáinkról, most gyönyörűek.
Hát ez már csak így van, nem volt tavasz, csizma után szandál, télikabát után rövid ujjú.
Meghozta a futár az új internet modellt, fel is tettem rögtön, magát telepítette. Működik, nem látok különbséget, talán gyorsabb, de hiszen az áráért változtattam.
Ma krumplinudlit csináltam, utálom csinálni, mert lassan megy a sodorgatás. Mindegy, végül is jó lett.
Délután jól esett a szabadtéri olvasás, csak kétszer ijesztő borulás kezdődött és szél kerekedett, de ahogy jött, úgy el is ment, nálunk ez így szokás.
Ricsi küldött egy megkezdett scifi novellát, örülök, hogy újra ír, majd ha folytatja kibontakozik, még nem sokat értek belőle, de jó, hogy kérte a véleményem, sőt Gáborét is.
Délelőtt láttunk egy kisfilmet, persze szokás szerint csak úgy fél szemmel, valami ősi azték halottakkal kapcsolatos ünnepről szólt. Ők kimennek a temetőbe, ott esznek, isznak, zenélnek, táncolnak, vidáman beszélgetnek. Később pedig otthon megidézik a szellemeket és beszélnek velük. Azt mondta az egyik meginterjúvolt résztvevő, hogy ők azt vallják, hogy a földi életünk semmiség, nagyon rövid, az igazi élet a halál után kezdődik és megérdemlik a halottak szellemei, hogy jól érezzék magukat.
Hát én már csak igen földhöz ragadt vagyok, itt és most szeretném jól érezni magam. Érdekes kisfilm volt.
Gábor égetett, a levágott gallyakat és a már megszáradt füvet. Jó nagy tűz volt, többször öntöztük most este. Ma volt ugyanis égetőnap.
Estefelé kaptam egy telefont, talán lesz olyan munka, mint korábban "öregvigyázás". Meglátom. Nagyon beteg embert én nem vállalok, mert ahhoz szakképzettség kell. Az az igazság, hogy az emberek pedig akkor fordulnak csak idegen és fizetett segítséghez, ha már nagy a baj és természetesen a fele problémát nem mondják el.
Fura szerzet az ember, mindig mást szeretne, télen, mikor úgyis be vagyunk zárva, - hát nem mindegy, hogy hol - akkor nagyon vártam valami munkát. Most meg nem szívesen mennék, itt a szép idő, örömmel vagyok kint, itt a kutya, lehet sokat sétálni, szép a kert, az egész táj, jól esik a szabadban lenni. Csak hát a pénz.
No majd kiderül.
Hát ennyi volt egy nap. Ugye, hogy semmi különös?
Hát ez már csak így van, nem volt tavasz, csizma után szandál, télikabát után rövid ujjú.
Meghozta a futár az új internet modellt, fel is tettem rögtön, magát telepítette. Működik, nem látok különbséget, talán gyorsabb, de hiszen az áráért változtattam.
Ma krumplinudlit csináltam, utálom csinálni, mert lassan megy a sodorgatás. Mindegy, végül is jó lett.
Délután jól esett a szabadtéri olvasás, csak kétszer ijesztő borulás kezdődött és szél kerekedett, de ahogy jött, úgy el is ment, nálunk ez így szokás.
Ricsi küldött egy megkezdett scifi novellát, örülök, hogy újra ír, majd ha folytatja kibontakozik, még nem sokat értek belőle, de jó, hogy kérte a véleményem, sőt Gáborét is.
Délelőtt láttunk egy kisfilmet, persze szokás szerint csak úgy fél szemmel, valami ősi azték halottakkal kapcsolatos ünnepről szólt. Ők kimennek a temetőbe, ott esznek, isznak, zenélnek, táncolnak, vidáman beszélgetnek. Később pedig otthon megidézik a szellemeket és beszélnek velük. Azt mondta az egyik meginterjúvolt résztvevő, hogy ők azt vallják, hogy a földi életünk semmiség, nagyon rövid, az igazi élet a halál után kezdődik és megérdemlik a halottak szellemei, hogy jól érezzék magukat.
Hát én már csak igen földhöz ragadt vagyok, itt és most szeretném jól érezni magam. Érdekes kisfilm volt.
Gábor égetett, a levágott gallyakat és a már megszáradt füvet. Jó nagy tűz volt, többször öntöztük most este. Ma volt ugyanis égetőnap.
Estefelé kaptam egy telefont, talán lesz olyan munka, mint korábban "öregvigyázás". Meglátom. Nagyon beteg embert én nem vállalok, mert ahhoz szakképzettség kell. Az az igazság, hogy az emberek pedig akkor fordulnak csak idegen és fizetett segítséghez, ha már nagy a baj és természetesen a fele problémát nem mondják el.
Fura szerzet az ember, mindig mást szeretne, télen, mikor úgyis be vagyunk zárva, - hát nem mindegy, hogy hol - akkor nagyon vártam valami munkát. Most meg nem szívesen mennék, itt a szép idő, örömmel vagyok kint, itt a kutya, lehet sokat sétálni, szép a kert, az egész táj, jól esik a szabadban lenni. Csak hát a pénz.
No majd kiderül.
Hát ennyi volt egy nap. Ugye, hogy semmi különös?
A Vodafone...
2013. Ápr. 25, csütörtök 21:04
Kategória: személyes - napló
április 25.
Sokat bosszankodtam az utóbbi időben, igaz korábban is a mobil interneten, a Telonor készüléke a mienk, mert évekkel ezelőtt ennek volt a legjobb nálunk a lefedettsége. Nem korlátlan, gyakran büntetésből lassítanak, egy vacak kis két perces videót sem nézhetek meg, mert az már nem rendeltetésszerű használat és gyakran mondja, hogy nincs kapcsolat, várni kell, stb.
Kapóra jött hát, hogy felhívott a Vodafone, hogy van egy jó ajánlata, mint régi megbecsült VIP feltöltőkártyás ügyfélnek. Nagyjából 1.500 forinttal olcsóbb, mint a Telenor szolgáltatóé és még szerintük, jobb is. Megrendeltük, miért ne válthatnánk, pláne ha olcsóbb és helybe is hozzák, sajnos nagy úr a pénztárca.
Tegnap telefonált a futár, hogy már nem ér ide, jó lenne-e holnap délután, azaz ma, mert annak nagyon örülne és nagyon köszöni.
Persze, hogy jó lenne, itthon vagyok. - válaszoltam készségesen. Jó, vártam, egész délután, a kutyát sem vittem sétálni, mert elég hosszú sétára szoktunk menni, a telefon is ott volt mellettem. A futár nem jött. Ugyan nincs semmi gond, ráérek, amíg nincs itt a készülék és a papírok, addig nekem végül is édes mindegy, a másikat az 5 nap próba ideje alatt fogom lemondani.
Csak kicsit nem értem, hogy akkor minek telefonált, ez telefon nélkül is ment volna. Nem bosszankodom, kis dolog, ez volt ma az esemény.
Ebédre oldalast sütöttem, (rizibizivel, savanyúsággal, tegnapi levessel) nem nagy ügy, csak különösen finom és porhanyós lett, vagy csak a hús volt jobb, mint máskor.
Ma is kint olvastam a kertben az ernyő alatt, mellettem a macska, alattam a kutya, tiszta hawai...
Na, hát ilyen egy csak napló, itt az isten háta mögött, vagy a tenyerén?, munkanélküliként, ráérősen, csak éppen nem történik semmi.
És még egy kis bolondság, jót nevettem magamon. Egy süti receptjét néztem a facebookon, képpel illusztrálva, kicsit elkalandoztam és azon vettem észre magam, hogy a babapiskóta karikákat virslikarikáknak képzelem, a fél sárgabarackokat tojássárgájának nézem és a következő képen az öntet akár sajtos tejföl is lehetne tejszínhab helyett...hahaha...kinek a pap, kinek a papné, nem vagyok édesszájú...
Sokat bosszankodtam az utóbbi időben, igaz korábban is a mobil interneten, a Telonor készüléke a mienk, mert évekkel ezelőtt ennek volt a legjobb nálunk a lefedettsége. Nem korlátlan, gyakran büntetésből lassítanak, egy vacak kis két perces videót sem nézhetek meg, mert az már nem rendeltetésszerű használat és gyakran mondja, hogy nincs kapcsolat, várni kell, stb.
Kapóra jött hát, hogy felhívott a Vodafone, hogy van egy jó ajánlata, mint régi megbecsült VIP feltöltőkártyás ügyfélnek. Nagyjából 1.500 forinttal olcsóbb, mint a Telenor szolgáltatóé és még szerintük, jobb is. Megrendeltük, miért ne válthatnánk, pláne ha olcsóbb és helybe is hozzák, sajnos nagy úr a pénztárca.
Tegnap telefonált a futár, hogy már nem ér ide, jó lenne-e holnap délután, azaz ma, mert annak nagyon örülne és nagyon köszöni.
Persze, hogy jó lenne, itthon vagyok. - válaszoltam készségesen. Jó, vártam, egész délután, a kutyát sem vittem sétálni, mert elég hosszú sétára szoktunk menni, a telefon is ott volt mellettem. A futár nem jött. Ugyan nincs semmi gond, ráérek, amíg nincs itt a készülék és a papírok, addig nekem végül is édes mindegy, a másikat az 5 nap próba ideje alatt fogom lemondani.
Csak kicsit nem értem, hogy akkor minek telefonált, ez telefon nélkül is ment volna. Nem bosszankodom, kis dolog, ez volt ma az esemény.
Ebédre oldalast sütöttem, (rizibizivel, savanyúsággal, tegnapi levessel) nem nagy ügy, csak különösen finom és porhanyós lett, vagy csak a hús volt jobb, mint máskor.
Ma is kint olvastam a kertben az ernyő alatt, mellettem a macska, alattam a kutya, tiszta hawai...
Na, hát ilyen egy csak napló, itt az isten háta mögött, vagy a tenyerén?, munkanélküliként, ráérősen, csak éppen nem történik semmi.
És még egy kis bolondság, jót nevettem magamon. Egy süti receptjét néztem a facebookon, képpel illusztrálva, kicsit elkalandoztam és azon vettem észre magam, hogy a babapiskóta karikákat virslikarikáknak képzelem, a fél sárgabarackokat tojássárgájának nézem és a következő képen az öntet akár sajtos tejföl is lehetne tejszínhab helyett...hahaha...kinek a pap, kinek a papné, nem vagyok édesszájú...
Tényleg csak úgy...
2013. Ápr. 25, csütörtök 11:59
Kategória: személyes - napló
Először is előrebocsájtanám, hogy nem tudtam több blogot nyitni a korábbi oldalamon, ezért kellett újat csinálnom.
Nem akarok más nick mögé bújni, (más helyen ez főbenjáró bűn) ezért lett itt a felhasználó nevem Euridike2 és a kép is azonos. Itt nincs miért rafinált inkognitóban lenni, ez egy csendes, rendes hely. Aki ezt a blogot kötni akarja a régiekhez, az az ő dolga, aki újként ismer úgyis jó.
Nem csak a helyhiány miatt csináltam újat, hanem azért is, mert magamban szükségét érzem, belső késztetés , hogy igazi naplót írjak, mondanivaló és mindenféle üzenet nélkül.
A hétköznapjaimban sok minden ugyan nem történik, de ki tudja mire lesz jó, nem napi rendszerességgel, de időnként néhány sor. Mondhatnám, minden nap egyforma, de azért néha csak történik valami.
Miért kell egyáltalán naplót írni és miért nyilvános egy napló? Nem tudom. Ha már egyszer itt az internet, hát miért ne.
Valamikor a 90-es évek elején (szerintem, de lehet, hogy nem jól emlékszem) elkezdődött egy folyamat, egy igény, legyünk nyitottak, befogadóak, kezeljük pozitívan a minket érő impulzusokat. Nekem ez mindig is tetszett.
Sajnos mostanában úgy érzem kezd a folyamat a visszájára fordulni. Kezdünk újra bizalmatlanok, zárkózottak, befelé fordulók lenni. Az okra nekem vannak tippjeim, de mint mondottam ez csak személyes, hétköznapi napló.
Nem akarok más nick mögé bújni, (más helyen ez főbenjáró bűn) ezért lett itt a felhasználó nevem Euridike2 és a kép is azonos. Itt nincs miért rafinált inkognitóban lenni, ez egy csendes, rendes hely. Aki ezt a blogot kötni akarja a régiekhez, az az ő dolga, aki újként ismer úgyis jó.
Nem csak a helyhiány miatt csináltam újat, hanem azért is, mert magamban szükségét érzem, belső késztetés , hogy igazi naplót írjak, mondanivaló és mindenféle üzenet nélkül.
A hétköznapjaimban sok minden ugyan nem történik, de ki tudja mire lesz jó, nem napi rendszerességgel, de időnként néhány sor. Mondhatnám, minden nap egyforma, de azért néha csak történik valami.
Miért kell egyáltalán naplót írni és miért nyilvános egy napló? Nem tudom. Ha már egyszer itt az internet, hát miért ne.
Valamikor a 90-es évek elején (szerintem, de lehet, hogy nem jól emlékszem) elkezdődött egy folyamat, egy igény, legyünk nyitottak, befogadóak, kezeljük pozitívan a minket érő impulzusokat. Nekem ez mindig is tetszett.
Sajnos mostanában úgy érzem kezd a folyamat a visszájára fordulni. Kezdünk újra bizalmatlanok, zárkózottak, befelé fordulók lenni. Az okra nekem vannak tippjeim, de mint mondottam ez csak személyes, hétköznapi napló.
