A napló az napló és egy naplóba ugye, sok minden belefér. A nem éppen pozitív tapasztalatok is.Több éves naplóírási tapasztalataim nem sok izgalmat mutatnak.
Első kérdésem (a többit nem fogom számozni) az lenne, hogy miért van az, hogy az idő múlásával minden jó elromlik, minden lendület megtörik, minden érdekes és élvezetes dolog elszürkül, minden jóleső tevékenység megkeseredik, minden örömbe felhő vegyül? Ez egyáltalán nem arról szól, hogy pesszimista lennék, ez pusztán tapasztalat.
Kezdetben nagy lendülettel és élvezettel vetettem magamat az internetes naplóírásba és sok örömet is találtam benne. Én úgy képzeltem az egészet, hogy mivel általában mindenki szeret egy megszokott helyen írni és kíváncsi rá, hogy mások mit tesznek hozzá a gondolataihoz, ezért nemcsak ír, hanem visszatér megnézni a reakciókat és ha van mondanivalója, válaszol is. Ebből aztán kialakul egy kis kör, némi párbeszéd, virtuális ismeretségek, visszatérő szórakozás. Ez valóban így is van, egészen addig, amíg valami miatt meg nem törik a varázs. Véleménykülönbségekből, vita, vitából veszekedés, veszekedésből harag, majd az egészből valami sportféle alakul, oda vissza vagdalózás, "én oldalam, te oldalad" és vége az örömnek, az élvezetnek, a nyugalomnak és ezáltal a virtuális szórakozásnak. Ennek nem kéne így lennie, a virtuális térben ismeretlenül békében is lehetne ellentétes véleményeket cserélni, de nem lehet. Így aztán a legjobb, legizgalmasabb blogtér is először acsarkodás színterévé válik, majd kiürül, eltűnnek a békésebbek és ellaposodik az egész. Így jártam én is, megszokott kedvenc blogteremmel és virtuális társaságommal. Még visszatértem egy korábbi kedvenc helyemre, talán ott újra alakulhatott volna valami, de az meg megszűnt.
A menekülés és az újrakezdés meg nem akar elindulni.
Tehát, az olyan ember, aki szükségét érzi az írásnak, vagy egyszerűen csak megszokta az internetes naplóírást továbbáll és próbál másik helyet keresni. A másik hellyel mindig az a baj, hogy ott ismeretlenként indul és hiába vár napokig, hetekig, hónapokig, hosszú hónapokig, hogy valaki észrevegye és szóljon hozzá. Azt még értem, hogy egy darabig ismeretlen, na de hosszú, hosszú ideig. Van olyan oldalam, ahol egy évnél hosszabb ideig sem szóltak semmit.
Lehet, hogy az internetes napló is csak olyan napló, amit magamnak írok, beleírom a gondolataimat és beteszem a fiókomba? Az internet segítségével viszont a napló zártságából egy kis ablakot nyitottunk a világra. Mi lehet a titka annak, hogy az ablakon csak egy - egy helyen kívánnak mások is benézni, a többi helyen pedig magányos marad a naplóíró?
Ha az összes kisebb nagyobb, hosszabb rövidebb próbálkozásaimat összeszámolom, kitesz több, mint 10-et, ebből egyetlen helyen sikerült igazán állandó olvasókat és beszélgető partnereket és némi kis népszerűséget találni, ami élvezetet és örömet okozott. További két helyen még az elsőhöz képest gyengébben, de működött egy ideig valami hasonló, aztán vége.
Felvetődik a kérdés, hogy miért hagytam el azt a helyet, amit szerettem és ahol jól éreztem magam. Az egyik ok nem az én hibám és önmagában még nem is ok, csak a járulékaival együtt. Nagyon nagy többségbe kerültek a politikai tartalmú írások, ami nem baj, hiszen közéleti portál, csak egy idő után a véletlenül már nem politikai célzatú írásokra ügyet sem vetett senki, pedig korábban volt zene, könyv, film, vers, novella, bármit meg tudtunk beszélni. A politika túlburjánzása szomorú hozadékot vonzott magához, ahogy az ország, a portál is szétszakadt, kormánypárti és ellenzéki vitatkozókká vált a társaság, ami még mindig nem lenne baj, de az már igen, hogy haragba, gyűlölködésbe, anyázásba, gyalázásba, durva személyeskedésbe fordult.
Ebből következően az már az én hibám, hogy én képtelen vagyok eltűrni a személyeskedést, a mocskolódást, és azt ha kitalált dolgokat terjesztenek rólam. Nem azért, mert gyáva vagyok és nem tudok visszavágni, hanem azért, mert méltóságon alulinak tartom, pusztán emberi mivoltomat sérti és azt is csak azért, mert én sosem viselkedem így, tehát miért szórakozik velem bárki is, ha én nem teszem.
Hát ez az én virtuális bánatom. Tartós munkanélküli vagyok, minimális anyagi lehetőségek birtokában bezárva egy nagyon szűk világba és a kitekintést, az egyedüli társas foglalkozást, szórakozást a naplóírás jelentette és jelentené számomra. Nem vagyok magányos, magának való alkat, nekem nem elég, mint sokaknak, hogy leírom, amit gondolok, én azt szeretném, ha olvasnák is, szólnának is és én is szólhatnék azokhoz, akik olvasnak és akiket ezért én is olvasok.
Hát csak ezt akartam kiírni magamból. No meg azt is, ha nincs olvasottság, nincsenek partnerek, akkor nincs inspiráció, nem tudok írni, elmegy a kedvem, a lendületem, az érdeklődésem...
